Korábban más világ volt. A kormány hozott egy döntést - különadóakat vetett ki, elvette a manyup pénzeket, durván átszabta a korkedvezményes és rokkant nyugdíjakat - katonás rövidséggel indokolt, aztán már ment is tovább. Küldetése volt: két évtized tespedtségéből kellett kirántania az országot, reformálni, változtatni, javítani. Ha pedig gond volt, joggal rá lehetett fogni az EU válságára, vagy a 8 évnyi szocialista nyűglődésre. A kommunikációt, vitát nem erőltette: az ellenzék vagy jelentéktelen vagy hiteltelen, a lakosság reménykedő kisebb mértékben letargikus volt.
Eltelt másfél év és a helyzet nagyot változott. Selmeczi Gabriella és Szijjártó Péter, két abszolút nem szavahihető, a gazdasághoz (gyanítom máshoz sem) nem is konyító ember az MNB soros államadósság prognózisát vádolja politikai részrehajlással, és vitatja annak valóságtartalmát. Amely a média jellegéből fakadóan éppen ezért kap soha nem látott publicitást és érdeklődést.
Szánalmas.
A kormány még mindig vadul tör előre, de hiába a sok hódítás, már érzi a kapott sebeket is. És van egy olyan front belföldön is, ahol védekezni kényszerülnek. OV súlyos politikai hibát vétet, amikor az államadósság csökkentésének kérdését a legfőbb célnak nevezte meg, és személyét is hozzákötötte. Mert az államadósság nem kizárólag az ország ügye, kétharmaddal sem lehet utasítani a nemzetközi pénzpiacokat, visszaszerezni a befektetők bizalmát, meghatározni az árfolyamot. 
Amit láttunk, az nem más, mint a gyengeség jele. Különösen hat az általánosan eluralkodott  arrogancia mellett, kétségbeesését sugároz.
A vége meg látványos politikai pálfordulat: OV most már szereti Simort. Megszületett a felismerés, 320-as euró árfolyam felett, kezelhetetlen és folyton növekvő államadóssággal, az államcsőd felé rohanva ne bántsa senki a jegybankelnököt (el is hallgattak nyomban a kritizáló hangok). Simor hirtelen barát lett, egy ember aki ugye segít a kormánynak. Sőt az IMF is a barátunk: az egész világ az csak ne ne nőjenek az égig az euró árak. És végig csináljunk úgy, mintha korábban nem történt volna semmi: nem a kormány idézte elő a válságot, és most nem is hátrál meg látványosan. Ha ezt sikerül lenyomni a választók torkán, az lesz ám a kommunikációs bravúr.
Persze semmi sem lesz már a régi: a hitelesség  oda, a kritizáló hangok egyre erősebbek, és egyre több emberhez jutnak el. Az EU és az IMF pedig alighanem elszámol minden korábbi hibáért, alighanem kamatostul.
Most derül majd ki, hogy menyi tartás van a kormányzatban, és persze OV-ban. Képes lesz akkor is a pályán maradni, harcolni amikor nem ő az egyetlen játékos - és úgy tűnik lassanként az esélyessége is veszélybe kerül.

A hír: Fellegi lemondott. A hír kissé cizelláltabban: Fellegi lemondott, Matolcsy maradt.

Fellegi teljesítménye távolról sem acélos, de nála gyengébben muzsikáló kormánytag szép számmal akad (hiába ez a kis magyar valóság), mégis neki kellett mennie. Ez a kis magyar valóság.

De Matolcsy meddig maradhat?

Egy politikus, különösen egy pénzügyminiszter/gazdasági miniszter nem mond le csak úgy. A hatalom az hatalom, hiába.. A lemondást ki kell kényszeríteni.
 

Kikényszeríti a politikusi lelkiismeret (igen elvétve ilyet is találni), ha egy-egy ügy vállalhatatlan az illető számára. Gyanítom, erre Gyuri esetében nem fog sor kerülni.

Kikényszerítheti a nemzetközi piac is, amikor zuhan a pénz, válság van, kamatfelár, és a többi. Akkor a miniszterelnök egy elegáns mozdulattal lecserélheti a miniszterét egy másikra. Új arc, új program, a befektetők megnyugszanak egy időre és minden rendben lesz. Tisztáldozat a tiszta lap érdekében.

A harmadik verzió belpolitikai: a gazdaságpolitikája miatt annyira népszerűtlen (vagy annyira hülyét csinált magából, tette hiteltelenné magát) az a bizonyos miniszter, hogy a korábbi szövetségesei, párttársai jobbnak látják a veszteség minimalizálása érdekében megszabadulni tőle. Míg az aurája be nem piszkítja őket is.

Ha mindezt lefordítjuk Matolcsyra, megállapíthatjuk, hogy semmi oka sincs lemondani. A kormány még mindig fennen hirdeti, hogy nem akar gazdaságpolitikai váltást, nincs semmi baj, ha mégis van az a külföld miatt van, de nincs baj. Sőt Matolcsy még új, zseniális tervet is összegründölt gyorsan, még kiderülhet, hogy neki nem volt ideje az IMF-el foglalkozni, nem a személye volt nemkívánatos a tárgyalásokon. Ez a mi szerencsénk: egy-két nap lázas erőfeszítés és máris itt a nagy nemzeti megváltás, a növekedés. A méltatlanul alulértékelt gazdasági miniszterünk (újfent) megmutatja nekünk az egyetlen igaz és üdvözítő irányt, amellyel lealázhatjuk Európát, és kicsit a világot, minden huhogó közgazdász, statisztika, és gazdasági racionalitás ellenére is.
Megállapodunk az IMF-el, de csak hogy a sok marha befektető megnyugodjon. Közben megkeresik a titkosszolgálatok kik indítottak alattomos támadást a  a fizetőeszközünk ellen (csak nehogy a kormányban találják meg őket). Szóval nincs, és nem is lesz érdemi  gazdaságpolitikai fordulat, Matolcsy nem csinált ánuszt a szájából. Ha mégis lesz, amire Orbán már utalgat, akkor se lesz. Tiszta sor, nem kel lemondania a mi Gyurinknak.

Belpolitikai szinten meg feneketlen árkaink vannak, ilyen apróság, mint néhány baki egy gazdasági minisztertől nem fog gyökeres változásokat hozni. Eddig is inkább a gyűlöletről szólt a magyar belpolitika, miért pont most váltaná fel a józan észé? A Fideszt kevesebben szeretik, mert nem hozta el az ígért Kánaánt, és sokan veszítik el az állasukat, meg jönnek a sárga csekkek számolatlanul, de a legtöbb állampolgárunk ezt nem köti össze Matolcsy ügyködésével. Ha lemondana, az talán a gyengeség olyasfajta beismerése lenne, amely több szavazatot vinne mint hozna. A kormányon nincs nyomás hogy lemondassa, hiszen nem emiatt fogja elveszíteni a következő választást, ha elveszti.

Ezek után csupán néhány ellenzéki politikus és értelmiségi hőbörög, egyébként lássuk be, tényleg tök fölösleges lemondania Maolcsynak itt és most. Majd ha OV úgy dönt, új gazdasági sámánra van szüksége a régi helyett.

Tegnap előtt a TV2-n Orbán Viktor némi Pachmanos alányalás közben elmondta, hogy ádáz háború folyik közte és az államadósság között, és persze a kormányfő áll nyerésre, hiszen látványos ütemben csökken az adósságunk. Csak most, csak nekünk, csak miatta. Azt is elmagyarázta a gyengébbek kedvéért, hogy miért van erre szükség: az adósságnak vannak kamatai, és jelenleg az ország bevételeinek 70% !!!! adósságszolgálatra megy el.

Szerinte.
Nem tudom sírjak e vagy nevessek. Az adat annyira abszurd, hogy nehéz eldönteni, vajon gigantikus tévedésről, vagy egy különösen pofátlan hazugságról van szó. Összehasonlításként, tavaly az államadósság után valamivel több mint ezer milliárdot fizettünk ki - vagyis az orbáni logika alapján kis hazánk éves adóbevételei kb. 1.400 milliárd forintot tett ki. Elég szomorú helyzet lenne ez, más kérdés, hogy szerencsére messze nem ez a helyzet: 2010-ben a tervezett bevétel meghaladta a 12 ezer milliárdot, ami arányában az 1000 még mindig tetemes összeg, de messze nem olyan drámai, mint amit a kormányfő lefestett. Persze PR szempontból kissé nehéz lenne elsütni a valóságot.

A másik probléma, hogy az adósságunk nem egyetlen tételből áll össze, hanem sok kicsiből, amelyek mind-mind eltérő kondíciókkal bírnak. Például a tavaly nyáron-ősszel felvett állami hitelekre sokkal többet kamatot kell fizetni, mint általában, mert akkor válság volt, néhányan ügyes megjegyzéseikkel majdnem bedöntötték a forintot – a devizahitelesek bizonyára még jól emlékeznek. Vagyis az összegszerűség mellett legalább olyan fontosak a kondíciók, amelyet Orbán nyilván szintén nem állt le magyarázni a buta plebsnek. Ebben az értelemben az általa említett nagy államadósságú ország-mélyrepülés, alacsony államadósság-prosperálás példa is erősen leegyszerűsítő és emellett még sántít is.

Az már csak hab a tortán, hogy a kormány az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyonból csökkenti az adósságot, vagyis abból a pénzből, amelyet az előző kormányok halmoztak fel néhány millió ember számláján. Az emberek a megtakarítások helyett kapnak majd bizonytalan állami nyugdíjat, reméljük legalább tejre és/vagy kenyérre fussa majd, de ez legyen a következő generáció problémája. Sokkal fontosabb hogy az intézkedés hatásai nélkül a kormány ugyanolyan lelkesen növelné a deficitet (és így az államadósságot) mint elődei, és ha történetesen nem következik be valami csoda, mire elfogy a vagyon, a ciklus végére maga is kénytelen lesz szembesülni vele, hogy nemhogy csökkenne, de nő az eladósodottságunk. Persze mindig lesznek statisztikák és trükkök, amivel ki lehet mutatni, hogy a növekedés valóban csökkenés, ám ezzel nem vagyunk kint a vízből, legfeljebb jobb érzéssel fulladunk meg.

Végezetül pedig egy pillanatra hajtsunk fejet a kormány eddigi és tervezett deficitcsökkentő intézkedései felett, hiszen nagy bátorság kellett hozzá. Aztán halkan jegyezzük meg: pár száz milliárd forint elvonása a szociális szférából (nem is beszélve az oktatásról, egészségügyről) csupán egy észrevétlen csepp a magyar tengerben. Még a fenti elszólásnál is nagyobb, végzetes tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy pusztán egykulcsos adóval és közmunkával rendbe teheti a katasztrofális szerkezetű magyar gazdaságot, no meg mellékesen a költségvetést.

Bárki vezényelte le a korkedvezményes nyugdíj kontra rendvédelmi dolgozók / tűzoltók meccset, sok-sok fekete pont jár neki. Nem az a gond, hogy megpróbálták, hanem ahogyan csinálták: végtelenül ostobán, ügyetlenül.

OK, volt egy kis szájkarate bevezetésképpen, vesszen minden ingyenélő, aztán csak annyi: bocs, elbuktátok a nyugdíjatokat, menjetek vissza dolgozni. Semmi egyeztetés, X éves sávos emelés, kárpótlás, ígérgetés. Csak a nyers erő. A kormány megfeszítette a bicepszét, majd bamba arccal figyelte, hogy a másik nem dobja hanyatt magát behúzott farokkal, hanem vicsorog rá. Senki se gondolt bele, hogy ezeknek az embereknek csak ennyiük van: sarokba szorítva könnyű bátornak lenni. Az már csak hab a tortán, hogy a kormánynak fogalma sem volt róla, mit is akar pontosan. A kudarc kódolva volt, csupán a presztízsveszteség mértéke volt kérdéses. A rendőröknek, tűzoltóknak még nagyon harcolniuk sem kellett, elég volt két tüntetés, és a kormány kétharmaddal, nemzeti konzultációval, nyakában az EU-val és az IMF-el visszatért a partvonalra. Most éppen a gyámoltalan "kompromisszumos" terveknek van itt az ideje, amit a vérszemet kapott szakszervezetek aligha fognak elfogadni. Nem csak azért mert vállalhatatlanok, hanem mert érzik, hogy bőven van még keresnivalójuk.

Pandóra szelencéje kinyílt. Orvosok, tanárok és mindenki más megtapasztalhatta, milyen könnyen megfélemlíthető Viktor és csapata. A kérdés csupán az, vajon tanul-e a kudarcból az erejétől megrészegült kormányunk, vagy beleszalad még még néhány istenes pofonba mielőtt rájönne, hogy ezt a játékot sokkal inkább ésszel, és józansággal, mint tesztoszteronnal játszák.
 

A Fidesznek volt egy jó fél éve: kétharmaddal, csodavárással és a szokásos kegyetlen határozottsággal kedvükre megtehettek bármit és meg is tettek. Hollywood-i klisé: az iskola kigyúrt sportcsillagai kedvükre alázgatják a szemüveges jó tanulókat és lúzereket. Idővel persze feltűnik Chuck Norris, és kiderül, hol van az igazi erő. A kormány az első fajsúlyos maflásokat még karácsony környékén megkapta az EU-tól, és azóta is csak tántorog. Persze közben megpróbál keménykedni, de az ügyes kommunikáció legfeljebb arra elég hogy a plebs elhiggye, nem megalázkodásból nyal segget (ahogy elődei), nem, ő magyar virtusból, meggyőződésesen csinálja.
Így vagy úgy a kegyelmi időszak elmúlt, a Fidesz népszerűsége lendületesen csökken, a kereszténydemokratáké az új évezredben nem kimutatható. Figyelemre méltó, hogy a kormány népszerűsége még azelőtt kezdett látványos zuhanásba, hogy bármilyen lényeges intézkedést megvalósított volna. Persze voltak különadók, meg a nyugdíjpénztár lenyúlás, és alkotmányoztunk is jót; de a társadalom elevenjébe (pénztárcájába)  még nem vágott még a Fidesz. A szociális juttatások redukálása, a munkaügyi jogszabályok megváltoztatása, az új adók, az egészségügy és az oktatás átalakítása, és főként a nagy megszorításokat ígérő Széll Kálmán terv mind mind csak előkészítés alatt áll.
Persze teljesen természetes, hogy van egy tekintélyes réteg, amely a lehetetlen négyzetét várta a kormánytól és elpártolt tőle, amint kiderült, hogy varázspálca nincs a fegyvertárban. De meggyőződésem hogy van két ok, ami miatt a Fidesz rohamosan veszít a népszerűségéből.

Az első, hogy kiderült, ők is csak politikusok, annak minden rossz tulajdonságával. Lázár autóügye, az elszámoltatási kormánybiztos stiklijei, a Simicska és Pintér cégek megbízásai, meg a hasonló botrányok sokat ártottak a pártnak: lezuhant arról az erkölcsi magaslatról, ahová a rövid emlékezetűek helyezték. Hasonlóan nagyot ütött, hogy elmaradt a korábban oly sokat emlegetett elszámoltatás. Vajon hamisak voltak a vádak, ügyetlen a Fidesz, vagy háttéralkuk születtek? Egyik sem túl barátságos lehetőség, és baromi nagy a csönd.

A másik  probléma még inkább kézzel fogható. Ha végiggondoljuk az elmúlt egy évet, tényleg nem sokat tett a kormány, annál többet beszélt róla, mit fog tenni. Alig van olyan társadalmi csoport, akikkel Orbánék ne konfrontálódtak volna, belekötnek még a fába is, ráadásul politikai szempontból végtelenül amatőr módon. A csúcs a Hoffmann Rózsa szappanopera, amely már-már a ballib töketlenkedést idézi az egészségügy körül. Mindenféle vad ötlet meglebegtetése, keménykedés, majd visszatáncolás, többször egymás után látható koncepció nélkül: megnyerhetetlen és értelmetlen küzdelem, garantált önsorsrontás. Ilyen dilettantizmus, belső üzengetés elképzelhetetlen volt az előző Fidesz ciklusban, ám úgy tűnik, sokat hígult a párt azóta.

Milyen konkrét intézkedéseket terveznek az egészségügyben annak érdekében, hogy tisztábbak legyenek a betegutak, kisebb a pazarlás, a kórházak ne termeljenek sokmilliárdos veszteséget? Őőőő...passz. Hány egyetem lesz, mitől adnak majd versenyképesebb tudást?  Hogyan fog átalakulni az alap és középfokú oktatási rendszer: oktatás, nevelés, felzárkóztatás, felvilágosítás, megelőzés? Kidolgozás alatt. Kiket érint a valami miatt kedvezményes nyugdíj eltörlése, milyen ütemezéssel kerül rá sor? Izé. Lesz béremelés az  egészségügyben, az oktatásban, vagy a közszférában? Igen és nem és talán. Mi lesz a rokkantakkal? Nem tudjuk. Hogyan alakul át a segélyezés rendszere? Nem tudjuk.
És végezetül minden szakmai koncepciót felülíróan mit fog tartalmazni véglegesen a Széll Kálmán terv, és persze a soha ki nem mondott megszorítási csomag. Ezt még ők se tudják.

Sötét felhőként tornyosulnak a megválaszolatlan kérdések, és csupán egy tűnik biztosnak: a Fidesz anélkül fog dönteni, hogy egyeztetne az érintettekkel, és jó eséllyel a szakmai megfontolás is hiányozni fog. A kormány jó hozza az akcióhős stílust, pedig jobban járna ha egy jogi vagy orvosi sorozatból merítene. Ameddig elég az erő, az elszántság és a tesztoszteron nincs baj, de amint jól jönne az ész, és a ravaszság, egyből sokasodni kezdenek a problémák.

Vagyis a kormány vagy képes lesz megérteni a helyzetet és átlépni a saját árnyékát, vagy lesz még sokkal de sokkal mélyebben is.

Van abban valami balos pikantéria, hogy Gyurcsány Ferenc és Puch László küzd egymással a Szocialista Párt vezetéséért (Mesterházy legfeljebb a kirakatba való). Egyikük az új magyar demokrácia legrosszabb miniszterelnöke, akik folyamatosan partiban van a legellenszenvesebb politikus megtisztelő titulusáért, a másik a párt szürke eminenciása, akit soha, semmilyen választáson nem mérettette meg magát a pártján kívül. Most mégis kettőjükről szól a történet: a pénz nagy úr, ebben verhetetlenek. A tét elvben a párt megújításának levezénylése, bár én gyanítom, hogy sokkal inkább, a megmaradt koncon való marakodásról van szó – hiszen oly sok a fóka, és oly kevés a hal.

Utólag is gratulálok annak a félkegyelműnek, aki ilyenné alakította az MSZP pártstruktúrát, mintegy belekódolva a kudarcot. Platformok, városok, megyék és párttisztségek átláthatatlan és szétszakíthatatlan pókhálója bénít meg minden törekvést. Ahol a középszer komoly hendikep az alkalmatlanság pedig nyilvánvaló előny, ahol még véletlenül sem az országos népszerűség vagy a teljesítmény, hanem a párton belüli belterjes kamarillapolitika eredménye a mérvadó, aligha van esély a hosszú távú sikerre.

Ennek ellenére 1994 és 98 között az MSZP képes volt kormányozni – nem jól, de nem is katasztrofálisan – anélkül hogy látványosan hülyét csinált volna magából. Példátlan politikusi teljesítmény kellett hozzá, minden tisztelet Horn Gyulának érte. Utána elvesztették az elveszthetetlent, utóbb megnyerték a megnyerhetetlent kétszer is, mintegy véletlenül, önhibán kívül. Mint amikor felemeljük a kezünket, és azt mondjuk bocs, nem tehetek róla. Közben pedig elhasználtak három miniszterelnököt. De mindez csupán a tünet, a valódi problémák jóval összetettebbek, jóval régebbiek, és most hirtelen elemi erővel törnek elő. Ha üveggömbbe pillantok, egy levágott fejű kakast látok, ami ott rohangál az udvaron. Kevés az esély a túlélésre, bár a politikában gyakrabban történnek csodák mint egy fantasyben.

Tehát megújulás. Kemény dió. Kezdjük azzal, hogy nem csak a levezető személyek, de a megújulás módja is elég problémás. Az elmúlt nyolc évben az MSZP egyaránt elhasználta a szociáldemokrata és a harmadik utas, új baloldali ideológiát, nem is beszélve annak eszköztáráról. Raktáron más nem nagyon akad. További markáns probléma, hogy az országot sújtó legnagyobb gondokra, mint az alacsony foglalkoztatás, a vállalkozások életképtelensége, valamint a szociális juttatások túlzó, pazarló, és igazságtalan rendszere jellemzően nem a baloldali ideológia nyújt megoldást.

Ennél is komolyabb akadályozó tényező azonban a pártelit. Egyfelől nehéz komolyan venni bármilyen megújulást, ha a vesztes brancs, ha csak háttérben is de ott marad, türelmesen várva, mikor hibázik a győztes, mikor változnak a párton belüli erőviszonyok, hogy hirtelen visszatérhessen. A szocialista párt tele van medvékkel: éveket, évtizedeket képesek téli álomban tölteni, hogy amint kitavaszodik nekik, mérhetetlen étvággyal előugorhassanak a barlangjukból. De tegyük őszintén szívünkre a kezünket, vajon elhisszük-e Kovács Lászlóról, Szekeres Imréről, Baja Ferencről, vagy akár Gyurcsány Ferencről (nevek szabadon behelyettesíthetőek), hogy majd ő teremti meg a korrupciómentes, az emberek igényeire érzékeny, és mindamellett hozzáértő szocialista pártot? Nem igazán.

Ha még egy-két szinttel lejjebb megyünk, a helyzet ott sem változik. Akárhová megyek, mindenhol hallok durva, lesajnáló megjegyzéseket helyi szocialista politikusokról, sokszor egykori baloldali szavazók szájából. Javarészt alkalmatlan, korrupt, egymásra kacsintó és közben intrikáló, bátortalan és cselekvőképtelen embereket írnak le. Persze nem, vagy nem sokkal rosszabbak a fideszes kollégáknál, de a politika nem is a jófiúk játéka. Viszont az imázsuk összehasonlíthatatlanul rosszabb: a jobboldali politikusok úgy tűnik ügyesebben, vagy legalábbis körültekintően élnek vissza a hatalmukkal, esetleg csak jobb a sajtósuk.

Így vagy úgy, először itt kellene elkezdeni a megújulást: az MSZP-be már alacsony szinteken is új arcok kellenének. Kevésbé leharcoltak, olyanok, akiknek a politizálás és a meggazdagodás mellett jut egy kevés idejük választóik problémáira és a szakmai munkára is. És bár megkockáztatom gyorsan beleszoknának, hogyan mennek a dolgok a pártban, legalább nem legyintene az ember bosszúsan, ha a nevüket hallja.

Létezik egy ember, aki még nem írta le magát teljesen: egy Bajnai-Oszkó tandemet, azt gondolom sok baloldali szívesen fogadna, talán még bizonytalanokat is maguk mellé tudnának állítani. Nem szentek ők sem, sőt, és bőven van javítani bizonyítványukon, de még nem csináltak bohócot magukból, nem járatták le látványosan magukat, és a szakmai kompetenciájuk is megvan. A baloldali szavazók tragédiája, hogy amint kimondaná valaki hivatalosan, Bajnai Gordon az MSZP miniszterelnök-jelöltje, egyből eltűnne ez a kedvező imázs, és mindenki azt az éhes tömeget látná, aki az ő hátán akar visszajutni a hatalomba, mind közelebb a húsosfazékhoz.

Mert ez az ami számít, nem igaz?

A lagymatagra sikerült Nagy Bejelentés kapcsán felmerült, hogy a csökkenő népszerűség miatt a Fidesz megijedt, és nem mer keményen reformálni, megpróbálkozik inkább a bársonyosokkal, meg a rejtettekkel. A megállapítás, vagy legalábbis az első fele biztosan nettó baromság. A Fidesz azért nyert választást, mert volt egy béna, korrupt kormányunk; egy gazdasági válság; meg egy jól sikerült vérdemagóg kampány. De aligha gondolhatta bármilyen jobboldali politikus, hogy ezt a népszerűséget négy évig töretlenül meg tudják őrizni: még ingyen sörrel, vagy Nagy Magyarországgal sem. Amúgy nem is kell, elég ha most nem szerzik meg stabilan az elpártolókat az ellenzékiek, majd 2014-ben a választások előtt el lehet szipkázni őket újra.

Vagyis nem ez az ok, de akkor vajon miért csak erre a Matolcsy tragikomédiára volt képes a kormány? Azt a nyomorult anyagot egy nap alatt össze lehetett hozni köldöknézéssel és Power Point készítéssel együtt, mi meg hónapokat (majd egy évet) vártunk rá. Mert csak annyit tudtunk meg belőle, hogy szarban van az ország, és majd lesznek kidolgozott tervek a kilábalásra – ebből adódóan a kormányváltás után is bátran elő lehetett volna állni vele, ugyanannyira lett volna megalapozott, csak kevésbé megkésett.

Tegyünk hozzá kórusban, jó hangosan: szeretjük a szerkezeti reformokat. Sőt, tudjuk, hogy kellenek. A varázsszó már megvolt, de azért akad probléma is. A szerkezeti reform nem attól az, ami, mert úgy hívjuk, hanem mert akként működik. Tehetünk a trabinkra ágaskodó lovas emblémát, befesthetjük pirosra, de az összhatás eléggé kétséges lesz.

Esetünkben nem a nehéz, hogy kitaláljuk, honnét veszünk el – egy ennyire rosszul működő gazdaság és államigazgatás esetén ez szinte mindegy – hanem hogy hogyan.

Mert ha valaki komolyan azt gondolja, hogy pl. a gyógyszerkasszából egy radír és egy ceruza segítségével el tud venni százhúsz milliárdot (miközben nem növeli a lakosság terheit!!!!), az klinikai eset. A valóságban hogy egyáltalán esély legyen ennek megvalósítására, az egész egészségügy rendszerét a kórházak működésétől kezdve, a gyógyszerfelírási szabályozáson át, a közgyógyellátottak rendszeréig át kellene alakítani. Sajátos módon Szócska Mihály még saját kis reformjára vonatkozó ötletek összegyűjtésénél tart, aligha ő köpte ki ezt az összeget. És hopp, máris komolytalanná vált a Nagy Bejelentés.

De jogosan megkérdezhetjük azt is, hogy ha 200.000 rokkantnyugdíjast ripsz-ropsz reaktiválunk (és legalább kétszer ennyit lehetne, meggyőződésem) velük mi lesz a jelenlegi munkaerő-piaci helyzetben. Mennek munkanélkülinek? Persze, az sokkal jobb az államnak is. Vagy az utcára? Szóval azért jó ez a huszáros lendület, de néha próbálkozzunk meg egy kis gondolkodással is.

A kiadáscsökkentések ettől még működhetnek, csak ne sarokszámok megálmodásával kezdjük, induljunk ki talán – konzervatív módon – a valódi lehetőségekből.

Sajátos módon hasonló problémák vannak a bevételek növelésével is, pedig az sokkal inkább rutinból szokott menni. Alapban nem vagyok bank párti, korábban tényleg óriási nyereségeket zsebeltek be és vittek külföldre, de ezt aligha lehet egy-két év alatt visszaszedni tőlük. Az azért tényleg vicc, hogy egyrészt baromi magas sarcot kapnak, most már évekre meghosszabbítva, másrészt a lakosság védelme címszó alatt ellehetetlenítik a működésüket, hiszen már a nem fizetők felé sem tudják érvényesíteni a jogaikat. Az eredmény valószínűleg az lesz, hogy a bankok üldögélnek a pénzükön, élnek a korábbi hitelek kamataiból, és senki (sem magánszemély, sem cég) nem fog hitelt kapni, vagy csak abnormális feltételekkel. Így nem lesz egyszerű gazdasági növekedést elérni. De beszélhetünk az e útdíjról is ami nagyon modern meg igazságos de ha a tervek szerint 80 milliárd pluszbevételt eredményez, az nagyjából újabb 80 milliárd elvonás a lakosságtól modern és igazságos módon.

Szóval még egyszer, kórusban: szeretjük a szerkezeti reformokat. Sőt, maximálisan értékeljük, hogy a kormány hozzá mer nyúlni a szent tehenekhez, ha nem is vágja le, azért megfeji őket. A bizonytalanságot viszont nagyon nem szeretjük. Mert a Jóisten se tudja megmondani, hogy mi lesz a bejelentések végeredménye. Az előjelek pedig nem éppen kedvezőek. Nem hogy koherencia nincs az egyes tervezett intézkedések között, de sokszor pont egymás ellen hatnak. És ez még csak egy ködös politikai akarat. Mit fog ebből kihozni túlképzett és lelkes államigazgatásunk? Nem kicsit tartok a dologtól.

Orbán Viktor évet értékelt, mint már annyiszor. Ő a miniszterelnök, kétharmados kormánytöbbség van mögötte, ő tette intézménnyé a miniszterelnöki évértékelőt (akár ellenzékből is), mégis ez a mostani valahogy nem sikerült. Lement, de valahogy nem ütött.

Orbán beszédeiben az a jó – vagy a rossz és az idegesítő, szimpátia kérdése – hogy olyan tökéletesen keveri a valóságot és eszmét, a kézzel fogható ígéreteket a vágyakkal és célokkal, hogy szinte lehetetlen fogást találni rajta. Az ember önkéntelenül is lelkesedni kezd, még ha ha nem is Fidesz vagy Orbán szimpatizáns, és a beszéd, hipp-hopp etalonná, önálló entitássá válik, egy évig, vagy még tovább a politika meghatározó eleme lesz.

Ezúttal viszont hiába volt a gondos szerkesztés, hiába a kétségtelen karizma a beszéd valahogy elsikkadt. Mintha egy BL döntő, vagy VV kiszavazó show szünetében darálta volna le a miniszterelnök. Sem magával ragadni, sem megfogni nem tudott.

Tegyük hozzá, egy ennyire híg leves esetében ez nem csoda: mintha ott lett volna az évértékelési kötelezettség, de ezúttal semmi nem volt a kamrában hozzá, vasárnap meg zárva tartanak az üzletek, hát dobjunk össze valami... valami izét. Orbán úgy lelkesített, hogy számolatlanul sorolta a rossz híreket, a végére meg odatette, hajrá!. A kilábalás – hála a mi Ózunknak, Matolcsy Györgynek – már idén elkezdődik persze, de csak 2014-ben lesz érezhető javulás, eurónk 2020-ban lehet: ami azt illeti nem különösebben ambiciózus célok. Még akkor sem, ha a szocialisták egy ultramély szakadék legaljára kormányozták az országot, és az EU, meg az IMF nem segít nekünk (ezen állítások százalékos igazságtartalmát mindenki ítélje meg saját maga, politikai hovatartozása és tájékozottsága alapján). Emellett most az inaktívakat, a szociális juttatásokat jogtalanul igénybe vevőket nem szeretjük, a miniszterelnök alaposan megágyazott az ellenségképnek. Ennyi volt a beszéd.

De hogy álljon ehhez az egészhez a nép egyszerű gyermeke, hogyan tudunk azonosulni a grandiózus tervvel, hinni benne? Sajnos nem kaptunk sok mankót hozzá.

Megvetni kell a csalókat, utálni, netán megkeresni és feljelenteni? Nem mindegy. Vagy ott az IMF: nyilvánvalóan nem szeretjük őket. De most vonuljunk egységes nemzetként a székházuk elé transzparansekkel, vagy csak szimplán nézzük le és ignoráljuk őket. Ott van a magánnyugdíj-pénztárok (nyugdíjmentő csomag) ügye. Örüljünk neki, hogy a kormány megvéd minket a gonosz multiktól, akik kirabolnak minket? Vagy haragudjunk valakire, mert nem adtak választási lehetőséget a kormánynak, és kénytelen volt meglépni, amire sem mi sem ő nem vágyott? És ki a főgonosz? Az IMF, az EU, a szocialisták, vagy egy szarvas és patás úriember? Vagy együtt, bűnszervezetben? Orbán ezekre az égető kérdésekre nem ad választ nekünk, így a lelkesedés lángja hamar lelohad.

Végezetül pedig a kérdés, amely ott bujkál az agyunk hátsó zugában: mitől lesz nekünk jobb 2014-ben? Mert kilábalunk a válságból, ahová a szocialisták lökték az országot, rendben. De konkrétan mitől? Attól, hogy az inaktívak dolgozni fognak, és nem lopják az állam pénzét? Hogy elszámoltatják az előző kormányok visszaéléseit? A Széchenyi tervtől? A szupertitkos, most készülő reformoktól? Hogy a homeopátiás készítményeket ezentúl nem lehet gyógyszerként forgalmazni? Harry Potter új varázspálcájától?

A válasz, hogy mert a Fidesz kormányoz és mert Orbán Viktor a miniszterelnök. Ám ez az érv önmagában, pőrén azok számára sem feltétlenül elegendő, akik Fox Moulder után szabadon ültek le meghallgatni a beszédet, úgy mint „hinni akarok”.

Az én politikai palettámon négy parlamenti párt van (a KDNP-t közepesen rosszul sikerült PR akciónak tekintem) ebből a három ellenzéki gyakorlatilag láthatatlan. Persze mondhatnánk, hogy elnyomás, meg nyomasztó kormánypárti médiafölény, de azért a médiában elég hangsúlyos a kormány nemzetközi kritizálása/alázása különböző ügyekben, szóval valószínűleg nem ez az elsődleges probléma. Sokkal inkább magában az ellenzékben keresendő a hiba.

Az MSZP-nek persze van egy ásza Gyurcsány személyében, az ő megszólalásait rendre felkapja a sajtó. Más kérdés, hogy a volt miniszterelnök tevékenysége durván kontraproduktív, óriási tehertétel a szocialisták számára. Azt hiszem még kevés megmaradt törzsszavazójuk ökle is összeszorul, ha a mi Fletónk magabiztosan és nagyon-nagyon lazán nyilatkozik valami bődületes marhaságot, esetleg ironizálni próbál. Emellett viszont az elmúlt fél évben kétszer sikerült betörniük érdemben a médiába (már ha nem arról szóltak a híradások, hogy elvittek/megvádoltak megint egy volt MSZP-s politikust). Az egyik ügy az üzemanyagok jövedéki adójának csökkentése volt, amely már a jóval avatottabb Fidesz szájakból sem ütött nagyot (a kormánynak pénzre van szüksége, és a világpiaci árak is magasak – 10 forintos csökkentést a lakosság és a szállítmányozók észre sem vennének de a költségvetés igen), a másik a magánnyugdíj pénztári tagok kárpótlása, amennyiben a szocialisták kerülnek hatalomra (ami nettó baromság, honnan akasztanak le háromezer milliárdot? Kölcsönt vesznek fel rá?). Szóval elég nagy baj van, ha már a demagógia sem működik. Vagy talán arra várnak, hogy idővel elfelejtik a választók az inkompetenciát meg a mutyikat? Ahhoz még valószínűleg kell néhány év. Azt hiszem egymás torkának szorongatása túlságosan leterheli a vezetőket, így viszont garantált a még nagyobb bukás.

A Jobbik úgy tűnik még mindig nem heverte ki, hogy nem lehetett királycsináló, a Fidesznek megvan egyedül is a kétharmad, egyáltalán nincs szükségük egy nemzetközileg megvetett és kiközösített pártra. Sőt látványosan semmibe is vehetik, még dicséretet is kapnak külföldről érte. Ez be is tett a Jobbiknak, a választások előtti harcos radikalizmusból és rendpártiságból semmi sem maradt meg, új elem viszont a sértett köldöknézés. A változás nem éppen kedvező:.akárki akármit mond, vannak bizonyos ügyek, ahol a látszólag finom megoldások nem igazán célravezetőek, és korrekt ötletekből sem volt hiány annak idején a párt háza tájékán korábban. Most viszont a képviselőik úgy tűnik Piroskaként rémülten botorkálnak a Parlament jogi és lobbista útvesztőiben, talán még a WC se találják meg időben.

Az LMP pedig, hiába a parlamenti meg EP helyek, nagyjából ugyanott áll, mint amikor elkezdődött a nagy projekt. A párt (esetükben ez már önmagában is némi túlzás) még mindig az identitását keresi, de vagy nagyon eldugták, vagy nem is volt soha. Más kérdés, hogy ettől még szerezhetnének pár tehetséges médiaszakembert, hogy barkácsoljanak valamit nekik a következő választásokig, mert ez édeskevés. Az elmúlt kilenc hónapból egyetlen valamirevaló kampányelemet sem tudnék felsorolni, és nem hiszem, hogy az én figyelmem kalandozott volna el. Az eddigi teljesítményükre már a nulla is igen hízelgő lenne, pedig lássuk be, muníció akadt volna bőven.

A jelen helyzetből kiindulva a Fidesz 2014-ben a jelenleginél is nagyobb arányú győzelmet arathat, ami önmagában egyáltalán nem lenne baj, de a politika monopolizálása, a versenyhiány könnyen elkényelmesíti a politikusokat. A sportban is igaz, hogy kiemelkedő teljesítményhez avatott ellenfelek is szükségesek. Egy Manchaster United – Balatonfüred-öregfiúk meccsre évek múltán nem az izgalmak vagy a szép megoldások, hanem a groteszksége miatt emlékeznénk. Szóval Magyarország megérdemelne egy csupán mérsékelten szánalmas ellenzéket a ciklusban. Hajrá fiúk!

Szász Károly még karácsony előtt azt nyilatkozta a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások államosítása védelmében, hogy a rendszer nem elég szolidáris, a tehetőseknek bizony több áldozatot kellene hozni a köz érdekében. Szép gondolat, bár nyilvánvalóan totális szereptévesztés egy PSZÁF elnök részéről, nem is szólva arról, hogy a magyar valósággal köszönő viszonyban sincs.

Erről akartam volna blogolni, hogy minden munkavállaló szolidáris, mert még az új adórendszerben is keresetének felét (munkáltatói járulékkal) szépen leadózza, befizeti járuléknak. Ami persze szép dolog, és mellesleg kötelességünk, de azért egyáltalán nem mindegy hogy az állam hogy sáfárkodik vele: kire és mire költi. Nem mindegy például hogy a befizetéseinket egy öregségi nyugdíjas kapja, aki mellesleg végigdolgozta az életét, vagy egy ál rokkant nyugdíjas. Szívesen támogatom a gyermekes családokat, ha nem üzletszerűen vállalnak átlagosan 6-10 gyereket, hogy megéljenek belőlük; és persze még lehetne még hosszasan sorolni a fenntartásaimat a jelenlegi rendszerrel.

Aztán látom, hogy miniszterelnökünk a Wall Street Journalnak adott nyilatkozatában komoly átalakításokról beszél, több, egyértelműen kiadáscsökkentő, rendrakó elképzelést fogalmaz meg.

Sajnos a miniszterelnök által felvázolt célok legfeljebb érintőleges kapcsolatban vannak Matolcsy György korábbi bejelentéseivel a februári csodáról, a megtakarítási Kánaánról. Az is vidám dolog, hogy míg miniszterelnökünk külföldön kiadáscsökkentésről beszél, addig a gazdasági miniszterek itthon ízes magyar prezentációt tartanak a gazdaságfejlesztésről, a gazdaságba öntendő százmilliárdokról. Az már végképp abszurd kategória, hogy lényegében csak átpántlikázásról van szó, hiszen uniós pénzből nagyjából az előző kormányok által megálmodott fejlesztéseket fogják megcsinálni, csak Új Széchenyi Terv lesz a neve, és ettől mindenki jobban fogja érezni magát, és persze felpörög a gazdaság. De ha már nem lesz érdemi fejlesztés, lássuk, lesz-e kiadáscsökkentés!

Az eredeti cikk többszöri áttanulmányozása után sem tudtam rájönni, vajon Orbán pontosan milyen időtávban, mekkora megtakarítást és általában mit remél az átalakításoktól, attól eltekintve hogy úgy jobb lesz. Ha összejön, persze jobb lesz. De élek a gyanúperrel, hogy sokkal inkább PR fogásról, a piacok megnyugtatásának szándékáról, és némi buksi simire való törekvésről van szó, mintsem átgondolt és kidolgozott programról. Ne legyen igazam.

Nézzük a célokat., némileg keverve Orbán és Matolcsy kijelentéseit, hiszen túl sok koherencia eddig sem volt a rendszerben.

Gyógyszerkassza szűkítése, támogatás mértékének csökkentése, hatóanyagok és legolcsóbb gyógyszerek preferálása: vagyis hogy a támogatás velük arányos, a drágább, hasonló gyógyszerekért sem fizet többet a biztosító.

Matolcsy 100 milliárdos megtakarítási lehetőséget hasalt erre a tételre, amely a teljes kb. 350 milliárdos kerethez képest valószínűleg katasztrófa lenne minden a betegek, mind pedig a gyógyszer kereskedők számára. A magyar gyógyszergyárak számára már kevésbé, mert ők főleg generikus termékeket állítanak elő, talán még jól is járnának a váltással. Persze lehet, hogy Matolcsy beleértette a kórházak gyógyszerkeretét, akkor nekik is rossz lesz.

A legnagyobb probléma, hogy már évek óta vannak hasonló törekvések, korlátozott eredményekkel. A vérnyomásgyógyszer nem zsemle, hogy minden további nélkül kiflit vegyünk be helyette, és az is problémás, ha néhány havonta át kell állni egy hasonló (de nyilvánvalóan más mellékhatásokat produkáló) másik szerre, ha az néhány forinttal olcsóbb lett. Az is kérdés, hogyan akarják átszabályozni a helyenként egészen intim orvos-gyógyszergyár kapcsolatot. Én ezt a terüeltet egy éveken át tartó árnyékboxhoz tudnám hasonlítani, ahol a kormányzati szándék önmagában kevés, hozzáadott érték is kell bőségesen a sikerhez.

Abban nyilván mindenki egyetért, hogy a tömegközlekedés drágán és pazarlóan működik, és a MÁV meg a BKV biztosan megérett egy alapos átszervezésre. A probléma, hogy ezek a vállalatok jelenleg is százmilliós nagyságrendben nyelik a közpénzt, nem is szólva roppant adósságaikról, így itt rövid távú megtakarításokat elérni lehetetlen, jó a ciklus végére látszik majd valami, ha most úgy huszárosan nekik esnek. Azt már csak félve írom le, mert annyi hely olvasható, hogy járatok megszüntetésével nem igazán lehet spórolni egyrészt a fix költségek magas aránya, másrészt az elforduló utasok miatt.

A munkanélküliek támogatásból elvben bármennyi lefaragható, e tekintetben az államnak nincsenek fix kötelezettségei. Azonban a válság és a gazdaság szerkezete miatt munkanélküli van bőven (és a rokkant nyugdíjak felülvizsgálata miatt előreláthatóan még több lesz), a középfokú szakoktatásunk pedig siralmas, mind a segélyre, mind az átképzésre bőven van igény. Ezért ezen a területen valaki majd a távolba néz, és kitalál egy összeget, amennyivel kevesebbet fordítanak a területre. A közmunkaprogramok akkor jók, ha jól csinálják őket egyébként totál értelmetlenek is lehetnek; a kedvezményes nyugdíjak felülvizsgálata pedig népszerű és jó intézkedés, de ebből megint csak nem ez a kormány fog anyagilag profitálni.

A hab a tortán, a jolly-joker egyértelműen a rokkant nyugdíjak felülvizsgálata. Matolcsy itt 200 milliárdot látott, a pontos összeg abszolút szubjektív. Abban megegyezhetünk, hogy  minimum 3-400.000 kedvezményezett csak papíron rokkant, és vannak még szép számmal, akik kétségkívül nem képesek bányában dolgozni, de irodában simán, ennek ellenére kapják a nyugdíjukat. Azok aránya, akik tényleg munkaképtelenek viszonylag alacsony, és itt tenném hozzá, megfelelő támogatással vakok vagy szellemi fogyatékosok is képesek dolgozni, sőt ajánlott is nekik a foglalkoztatás. Abban is konszenzus van, hogy a különböző célú nyugdíjak nem egy kalapból finanszírozása már önmagában is jó ötlet.

A probléma sokkal inkább az, hogy ekkora embertömeg felülvizsgálata hosszú évekig tart, még ha sikerül valóban hatékony szabályokat és szankciókat jogszabályba foglalni. Például megítélésem szerint addig amíg az orvos nem lesz büntethető, ha az általa kiadott igazolás nem valós, vagy nem ellenőrizhetőek az egyes betegek betegútjai, legfeljebb szépségtapaszokat ragaszthatunk a rendszerre.

A fentiekből következik, hogy jelenleg sokkal inkább a szándék értékelendő, mint a remény a kézzel fogható eredményekre.

Félre értés ne essék, nem vagyok türelmetlen, és extrém elvárásokat sem akarok támasztani a kormány felé. Nem várom el tőlük, hogy fél év alatt véghezvigyék, amihez előttük húsz év (köztük 4 Fidesz kormányzással) kevés volt. Sőt, kijelentem, ha csak ezeket a TELJES CIKLUS alatt összehozzák JÓL akkor már kijár egy kisebb szobor OV-nak. De korában azért szerettem volna, ha legalább beszélnek a témáról, foglalkoznak vele. Társadalmi párbeszéd, hatásvizsgálatok, vagy legalább felhívják valamelyik jövendőmondót az Aszto-showból. Ennek hiányában csak reménykedem, hogy nem egy újabb hirtelen felindulásból elkövetett reformcsomagot kapunk, a felsorolt intézkedések (és esetleges társaik) nem Matolcsy és Fellegi miniszterek előszobájában, vagy a nyugati Mekiben születnek meg a parlamenti zárószavazás előtti hétvégén. Mert ez a huszáros „megcsináljuk ha beledöglünk/döglötök is” virtus a korábbi, erőből átnyomott törvények esetében sem működött. A felsorolt intézkedések bármelyike pedig komplexebb, bonyolultabb náluk, sokkalta több lehetőséget ad rossz döntések meghozatalára.

Addig meg lehet találgatni, hogy kinek a szájából szólt az igazság, és mit akart a bejelentésekkel a kormány: a 2013-as költségvetést akarják egyenesbe hozni (mert azt is kéne, addigra elfogy a nyugdíjpénz) vagy el akarják kezdeni a nagy szerkezeti reformokat (és persze mellesleg pörgetni a gazdaságot).

A három az egyben csak kávéban működik.

Eredetileg még 2009 ősszén akartam elkezdeni a blogot, de nem lett volna értelme: a politikai élet akkoriban olyan egyszerű volt, mint egy faék. Volt egy egy megtört, szétesett, letargikus és régóta impotens szocialsita frakció, amely csak abban értett egyet, hogy az utolsó pillanatig kapaszkodni kell a székekbe, és egy a győzelmében magabiztos Fidesz, aki éppen ezért nem akart sem együttműködni, sem korrekt lenni. A földön fekvőbe nem rúgunk elv alapján a szocialistákról nem akartam írni, a Fidesz meg nem csinált az ég világon semmit, csak ígérgetett meg rombolt – de reálpolitikai alapon jól csinálta, hiszen működött a recept.

Utólag se nagyon lehetne bármi érdekeset írni erről az időszakról, legfeljebb ilyen kérdés-felelek formában:

Elszúrta az MSZP a kormányzása 8 évét? Világbajnok módon (bár máris feltűnt egy újabb bajnokaspiráns).

Jó, hogy lemondott Gyurcsány Ferenc?

Igen, mert nemcsak a legnépszerűtlenebb miniszterelnök volt, aki ráadásul semmi pozitívat nem csinált kormányzása alatt, bár úgy tűnt nagyon akar.

Jól végezte a munkáját a Bajnai kormány?

Általában nem, hiszen zömmel ugyanazok alkották mint a korábbi szocialista vezetéseket. A válság menedzselést (szándékosan nem írok válságkezelést) a lehetőségekhez képest igen, de mivel a lehetőségek nagyon szűkre szabottak voltak, összességében megállapítható, hogy felelőtlenség volt belevágni.

De a kormányváltás után sokkal érdekesebbé vált a világ. Maradt temérdek probléma a két szocialista ciklusból, még egyszer annyi az elmúlt húsz évből, és ezzel szemben állt egy kétharmados, roppant elszántnak látszó kormánytöbbség. A miniszterelnök óriási változásokat ígért, amelyet persze kellő szkepticizmussal fogadtam, de azért legalább lehetett miért reménykedni.

A kormány első huszonkilenc pontja is ilyen volt: alapvetően visszás, de voltak előremutató jelek. Aztán persze jött egy nagy csönd, de ezt megint lehetett reálpolitikával magyarázni: meg akarták nyerni az önkormányzatokat is, nyilván nem kezdenek kedvezőtlen intézkedésekkel. De megint csak ott élt a remény, hogy bár kívülről nem látszik, szorgos törpék a minisztériumokban keményen reszelgetik a reformokat. Eljön az október, a narancssárga polgik még meg sem melegedtek a székükben, és beindul a kormány gőzerővel.

Aztán jöttek a különadók, az AB törvények, a magánynyugdíjpénztárak, majd az új médiatörvény és velük együtt a pofára esés. Mert miközben a Fidesz elfoglalta/megfélemlítette a magyar közéletet, semmi mást nem csinált. Szíjártó Péter két külföldi nyilatkozat félremagyarázása között egyszer sem vette a fáradtságot hogy bejelentsen egy elinduló reformot, de még egy valamire való szakpolitikai kezdeményezést sem. Valami olyasmit, amiről nem csak zsigerből lehet írni, ami nem nyilvánvalóan gáz, hanem körüljárni, megvizsgálni, elemezni lehet a kérdést: kifejteni, hogy miért jó vagy rossz. Most komolyan, valaki képes felidézni bármi fontos történést a felsoroltakon kívül?

Ebből adódóan a gyorsan megunható, és teljesen felesleges hőbörgésen kívül nem sok terepe marad egy bloggernek, aki ha lehet kerülné a trollkodást. Volt egy oktatási reformnak csúfolt valami, ami korlátozottan volt oktatási és egyáltalán nem reform, de az is csak egy vitaanyagig még pár kósza kritikáig jutott, még a valódi társadalmi vita sem kezdődhetett meg, máris elakadt. Pedig nagyon finoman taposott meg alig néhány lábat, miközben semmi nagyívűt nem tervezett. Ezek után aligha meglepő, hogy a kormány korábbi ígéretei ellenére nincs napirenden egyetlen reform(tervezet) tárgyalása sem. Pedig lenne mit átírni: elég csak az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjakra, az adókra, vagy a közigazgatásra gondolni, és könnyen lehet, hogy kihagytam fontos témákat. Hogy egy szupertitkos létesítményben néhány zseni elszántan dolgozik rajtuk, vagy elegánsan el lettek feledve, jelen pillanatban nem látható, de a jövő nem kecsegtet semmi jóval.

A kérdés csupán az, hogy most, amikor már nincs mit (legalábbis remélem) elfoglalni, jobban ellenőrizni, uralni, vajon a kormány és az a hatalmas (meg az a törpe) frakció hajlandó lesz-e végre az ország problémáival (is, szigorúan mellékállásban) foglalkozni.

Hír 1. A Parlament megszavazta a magán-nyugdíjpénzátári megtakarítások kisajátítását lehetővé tevő törvényt, ha úgy tetszik a nyugdíjtörvényt.

Hír 2. A szavazásnál nem volt jelent Orbán Viktor, Szijjártó Péter és Lázár János, Navracsics Tibor pedig nem nem szavazott (meg is büntették 50.000 Ft-ra).

Szó bennszakad, áll leesik

Talán nem kell nagyon paranoiásnak lenni, hogy elkezdjük gyártani az összeesküvés elméleteket a témában. Mert kicsit gyanús, hogy 2010 legnagyobb jelentőségű politikai döntése úgy kerül elfogadásra, hogy se a miniszterelnök, se a miniszterelnök-helyettes, sem a kormánypárti frakció frakcióvezetője (a KDNP nem párt, nagy jó indulattal párt karikatúra) nem szavazza meg. Ha Matolcsy György „véletlenül” nemmel szavazott volna, Selmeczi Gabriella pedig igazoltan nem találja meg a Parlamentet a szavazás napján az ember végképp a hasát fogná – ha lenne hozzá kedve.

Mert egy ilyen jelentőségű eseménynél elvárná az ember, hogy a miniszterelnök délceg hajóskapitányként vezényelje le a szavazást, vágjon jó képet hozzá, és szorongassa meg a bajtársak kezét, miután elfogadták a jogszabályt. Utána széles mosollyal nyilatkozhatna, esetleg Facebook blogolhatna: igen csak nektek, csak most, megcsináltuk, büszkék vagyunk rá, és baromi jó lesz nemsokára, meglátjátok. Mellesleg nagyon fasza fiúk (és lányok) vagyunk. Ok a politikához gyomor kell, de minek iszik aki nem bírja.

Ehelyett megy a sunyítás.

Persze jó érv a külföldi út, de könyörgöm: Görögország – EU elnökség ide vagy oda – nem egy amerikai látogatás, közös fényképezkedés Obamával. Le lehet mondani, át lehet tenni egy fontos belpolitikai esemény miatt, ahogy fordítva, a szavazást is el lehetett volna tolni, ha minden kötél szakad. Lázár meg hiába nagy ember itthon, külföldön egy senki – bizonyára el tudták volna viselni a társasága hiányát, ha valóban nagyon meg akarta volna szavazni a törvényt.

A kérdés csupán az, mire jó ez az egész. Két ötletem van, egyik sem szép, vagy jó.

Az egyik szerint nem volt meg a bátorság, vagy talán a gyomor, hogy kamerába mosolyogjanak. Ismerve egy magyar átlagpolitikus arcbőrének rinocéroszokhoz mérhető vastagságát, elég valószínűtlen feltételezés.

De akkor elképzelhető, hogy valaki azt hiszi, ennyire hülye a magyar nép, ha nem szavazzák meg, nem is kötik hozzájuk? Elfelejtjük, hogy mennyit győzködtek, fenyegettek, ígérgettek? Vagy menjünk tovább! Talán reménykednek benne, úgy fog tűnni, hogy nem értettek egyet velük, azért nem nyomtak igent?

Ez még Navracsicsnál esetleg működhet, hiszen konzekvensen nem szólalt meg a kérdésben, de a többiek nem egyszer kiálltak a rendelkezés mellett. Rejtély számomra, de tény: ha Orbán ott állt volna a kamerák kereszttüzében, ez a lassan elfáradó ügy is sokkal kisebbet ütött volna, mint így.

Jut eszembe: várom a további összeesküvés elméleteket.

A nyugdíjrendszer átalakítása hálás téma, majd minden eleme eszményi terep a józan kritika számára. Hemzsegnek a hírek az elmarasztaló cikkektől itthon és külföldön egyaránt, a vészharangok ezer decibellel konganak. És tényleg, zuhan a forint, a BUX, figyelmeztet az EU; leminősítés, válság készül (mindez tízmilliárdokkal drágítja az ország finanszírozását); az emberek pedig gonosz kérdéseket tesznek fel pénzükről, amit a kormány elvesz, de azt mondja, valójában mégsem, inkább megvédi. Csak valahogy nem túl meggyőzőek a kormány frázisai, nehéz magyarázni a bizonyítványt. Legutóbb Mellár Tamás nyilatkozta, hogy az államosítás tiszta haszon, végre a nyugdíj alapok nem fogják államkötvénybe fektetni a pénzüket, ezért az államnak nem kell majd kamatot fizetnie, és tud spórolni. Majdnem lekapartam magam.

Az egész a végkielégítések utólagos 98 százalékos adójából indult. Hálás terület, politikai kinevezettek botrányai botrány hátán, még egy ősszoci sem jelenti ki jó szívvel, hogy a több tíz milliós végkielégítések jogosak lennének. A kormány húzott egy merészet, és elvette tőlük, az Alkotmánybíróság meg beintett. A kormány meg vissza az AB-nek, középső ujjal.

De miért is tiltakozott az AB annyira? Mert a jogbiztonságot, így az alapvető emberi jogokat sérti a visszamenőleges hatályú jogalkotás. Ha történetesen a kormánytöbbség úgy határoz, a zokni-szandál kombináció a jó ízlésre kirívóan veszélyes, és ezért visszamenőleges hatállyal tiltja viselésüket, elég csak feltúrni az albumokat meg a merevlemezt a kompromittáló képekért, és már jöhetnek is a 100.000 forintig terjedő bírságok. Ez pedig, ahogy Hank Moody mondja, No bueno.

Ha a Fidesz gyárt egy új alkotmányt, bármilyet, az alapján is alkotmányellenes lesz ez a rendelkezés, de az AB jó eséllyel legfeljebb blogolhat róla, meg nem semmisítheti a jogszabályt. Éljen a jogállam!

Nyugdíj ügyben is hasonló a helyzet. Ha valaki nem lép vissza az állami rendszerbe, továbbra is vonják tőle a nyugdíjjárulékot, de a nyugdíját úgy kalkulálják, mintha nem is dolgozott volna. Néhány gonosz jogász rámutatott, hogy ez nem lehetséges, mert a járulék lényege, hogy tőlünk vonják, de idővel kapunk érte valamit, nem pedig a nagy semmit. Válaszul a kormány bejelentette, hogy ezentúl nem járulék, hanem adó formájában szedi be ezt az összeget, az adóért pedig nem jár automatikusan ellenszolgáltatás. Zseniális húzás, gondolom valamelyik csodagyereknek a Gazdasági Minisztérium jogi osztályán még most is veregetik a vállát, csak a tanárai fogják a fejüket.

A kormány elképzelései szerint tehát, ha a Ladámra Porsche emblémákat ragasztok, és önszorgalomból teszek rá egy dögös spoilert is, akkor az onnantól kezdve menő sportautóm lesz. Azért én megkérdeznék erről egy egyszerű közlekedési rendőrt.

A probléma egyszerű: ha valaki tizenöt éve fizeti a nyugdíjjárulékát, és most elutasítja a visszalépést, a szolgálati ideje miatt nem nagyon kaphat nyugdíjat. Tizenöt évnyi járulék – vagyis az állam által vállalt kötelezettség a nyugdíjra – megy a kukába, csak mert a kormány most úgy döntött, hogy ezt nem veszi figyelembe.

A legrosszabb az egészben, hogy elvileg lehetséges lenne olyan konstrukciót kidolgozni, amelyben a kormány tényleg csak kölcsönveszi a pénzt, mert szüksége van rá, lehetne valódi garanciákat adni az embereknek a visszafizetésre, esetleg olyan kedvező feltételeket, amely hatására maguktól visszalépne sok állampolgár. Furcsa mód ezzel meg se próbálkoztak. Vagy ha nem ez volt a cél, lehetne egy átgondoltabb szabályozás, a kormány úgy is ellophatná a pénzünket, hogy nagyságrendekkel kevesebb jogszabályt, jogot sért. De a rendszer kidolgozatlan és mégis ezer sebből vérzik: nyilvánvaló, hogy ebbe se fektettek egyetlen munkaórát sem..Ezért vagy úgy gondolták a rendszer megalkotói, hogy ha egy jogot megsértenek, onnantól kezdve mindegy mennyit sértenek; vagy baromira nem érdekelte őket az egész. Hogy kétharmados többséggel, minden belső kontroll nélkül, elég kinyilatkoztatniuk, hogy legyen, az úgy is lészen, akárki, akármit is mond.

Ha demagóg akarnék lenni, adja magát a gondolat: legközelebb a banki megtakarításainkra, ingatlanjainkra, vagy ne adj isten gyermekeinkre lesz szüksége az államnak, azt is megkaphatják, megvédhetik nekünk. De ne menjünk ilyen messze, a probléma enélkül is nyilvánvaló: ha sikerül nekik, az rossz az érintett hárommillió pénztártagnak, és rossz lesz tízmillió magyarnak, mert szabadon eresztünk egy gátlástalan csapatot, ami joggal hiheti, hogy bármit megtehet. De ha nem jön össze a Matolcsy-féle nyugdíjreform, ezermilliárdok fognak hiányozni a költségvetésből, és megint padlóra kerülhet az ország.

Még nem tudom melyik öklömbe harapnék inkább.

Lehetetlen megmondani, vajon a kormány igazolt néhány használható médiastratégát, vagy csak szerencséjük volt, de kommunikációs szempontból a magánnyugdíjpénztárak kinyírása a lehető legjobb lépés volt a Költségvetési Tanács ellehetetlenítése után. Tökéletes elterelés, mintha egy atombombát dobtak volna le kis hazánkba. Ma mindenki a nyugdíjüggyel foglalkozik, ezért méltatlanul kevés szó esik a másik, a kevésbé fontos, de így sem lényegtelen eseményről.

Van benne valami körülírhatatlanul visszataszító, ahogy a Fidesz egy önálló képviselői indítvánnyal elvonja egy költségvetési szerv forrásainak 98 százalékát, de amúgy „hagyja” működni. Itt a jobb oldali visszapillantó, autózz fiam, ha kedved tartja!

Jó, jó a sofőr vitathatatlanul baloldali kötődésű, bár 2004-ben még jó volt a Fidesznek a Monetáris Tanácsba, és ama kevés pénzügyi szakember egyike, aki nemzetközileg is elismert. Az is kétségtelen, hogy a KT tanulmányaiban nem értett egyet a kormány gazdasági és költségvetési politikájával, de furcsa mód a hazai elemzők, bankok, gazdaságpolitikai szakemberek és jó eséllyel a külföldi befektetők is inkább neki hittek, mint a kormányzat cilinderből elővarázsolt számainak, és hurráoptimizmusának. Furcsa: ha rosszabbul végzik a munkájukat a Tanács szakértői, alighanem jövőre is lenne munkájuk: íme a magyar kontraszelekció magasiskolája.

Válaszul Varga József (bár alighanem egy nála fontosabb személy fejéből pattant ki az ötlet) elvonná a KT pénzét, mert az a 835 millió pazarlás, egy „fölösleges” intézmény fenntartására. Egy a közéletben minimálisan jártas egyén minimum száz olyan helyet tudni mutatni a költségvetésben, ahonnét jó szívvel el lehetne vonni ekkora összeget, ha a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány történetesen ne bírná ki eme plusz juttatás nélkül, én csupán kettőt mondanék. Nem kell bonyolult reformokra, megtakarításokra gondolni, azzal nem erőltetném se a kormányt se a képviselő urat.

De ott van az Állami Számvevőszék, amely ugyan ellenőrizheti a kormány és az önkormányzatok működését (ha meri), de nem szankcionálhat, nem kényszeríthet, még csak nem is nagyon javasolhat. Tehet okos megállapításokat ha telik tőle, de senki sem figyel rá. És jövőre több mint hét milliárd forintból csinál valami teljesen fölöslegeset. Bár tagadhatatlan, hogy egy volt Fideszes képviselő az elnöki székben, komoly szakmai súlyt ad a szervezetnek.

A másik könnyű jelölt a köztársasági elnök hivatala. Az eddig elkészített javaslatok szakmai színvonalát azt hiszem nem kell részleteznem, de még ha nem csak szépek, de ügyesek is lennének az ott dolgozók, akkor sincs rájuk szükség. Schmidt Pál nem vizsgálgatja a törvényeket, csak aláírja őket: elég neki egy aprócska szoba a Parlamentben, közel az ülésteremhez, meg néhány jó toll. Ha nem akarunk kiszúrni vele, akkor egy titkár, egy rendezvényszervező a külföldi utakhoz, egy beszédíró a miniszterelnökségről, meg egy sofőr. Esetleg egy nyelvhosszabbító sebészeti beavatkozás, hogy egészen mélyre beérjen.

Nehéz pontosan meghatározni, mit veszítünk a KT-szétverésével, ami érzékelhető az némi illúzió a demokráciáról. Korábban nem nagyon érdekelt, kik és mit szakértenek ott, most csak dacból is támogatnám őket, remélem hogy valahogy vissza tudnak lőni a kormánynak. Ha csinálnának egy alapítványt, nekik elküldeném adóm egy százalékát, még ha egy kiadós APEH ellenőrzés járna is érte.

Néhány napja láttam a Hír TV-n Nagy Katalin interjúját a jegybankelnökkel a költségvetés veszélyeiről. Nagy végletesen elfogult és inkompetens, egy reggeli műsort se bíznék rá, de nyilván megvan a maga célcsoportja. Sokkal érdekesebb volt, hogy Simor mennyire rosszul kommunikál, és próbál „politikailag korrekten” nyilatkozni, noha mondandójának tartalma ezt eleve lehetetlenné teszi. Leginkább egy megszeppent kisiskolásra hasonlított. A beszélgetésük ennélfogva Ford Fairlane-i érzéseket keltett bennem, nevezetesen milyen egy sajtreszelővel maszturbálni: kicsit érdekes és nagyon fájdalmas.

De mi is a baj a költségvetéssel?

Ha veszünk egy nagy levegőt, mondhatjuk azt hogy semmi. Semmi olyan, ami ne lenne megmagyarázható és megérthető, legalábbis ha a hazai viszonyokon edződtünk.

A kormány tartani akarta magát az ígéretéhez, a nagy arányú SZJA csökkentéshez. Az EU beintett, nem lehet nagyobb költségvetési hiány az előzetesen tervezettnél, ezért pénzt kellett szerezni a lukak befoltozására, és mivel sok pénzt, százmilliárdokat, a szerethető és etikus konstrukciók kiesetek. Maradt a harácsolás ahonnét csak lehet.

De ne legyünk igazságtalanok! Aki 2011-re óriási változásokat várt (ami persze a költségvetésben is markánsan megjelenik) nem ismeri az állam működését. Az adórendszert újfent feltúrták, nem is beszélve a különadók rendszeréről. Intézményeket szüntetnek meg, vonnak össze. Az oktatási „reformról” – az is megér egy misét - már nyílt vita van a kormánykoalíción kívül és belül egyaránt, az egészségügyi reform lassabban halad, állítólag emiatt inog Szócska Miklós széke. Az elmúlt 4 (8) év rémült maszatolása után különösen nagy kontraszt, de jól látszik a határozott változtatási szándék. Hogy jól járunk vele, vagy beledöglünk, egy-két éven belül kiderül. Most még nem látszik egyértelműen, hogy a Fidesz a jó ügy érdekében kis elefántot játszik a porcelánboltban, vagy szociális diktatúrát épít.

A reformoknak idő kell hogy bevezetésre kerüljenek, és még több, hogy elkezdjenek működni. Ebből adódóan az első valódi változásokat hozó költségvetés a 2012-es lehet. Oké, veszünk egy nagy levegőt és megpróbáljuk valahogy kihúzni 2011-et, ebben már van rutinunk, de mit várhatunk 2012-től?

Azok, akik valami varázslatban bízva, vagy politikai elkötelezettségük miatt már 2011-et is a kilábalás évének tekintik, bizonyára sokat. A realista kevesebbet. Lássuk be eddig a kormány ott sem ugrott ahol megtehette volna, hanem földbe taposta a gátat. Esetleg meg is taposta, és még énekelt is hozzá. De egyre több olyan szituáció várható, ahol ez a mentalistás nem csak elégtelen, de kifejezetten káros is. Az előjelek pedig nem éppen kedvezőek.

Az oktatási reform jelen formájában a hallgatók megrendszabályozásáról és az rendszerbe öntött milliárdokról szól, a többi – beleértve az elmúlt 20 év megváltozott igényeire, meg a piacgazdaságra adott válaszokat ­ inkább csak nyomokban található meg benne, mint a mogyoró.

Az egyes szektorokat sújtó különadókról bejelentették, hogy csökkentett mértékben de még évekig fennállnak. Hurrá! Kezdjük azzal, ha az adó évekig tart az nem extra-, vagy különadó. Ahogy azt is illene figyelembe venni, csak egy példát említve – ma Magyarországon szinte lehetetlen hitelt felvenni. Ha maradnak az adók, és nem változik a szabályozás akkor azért elég rossz lesz itt mindenkinek. Pedig lehetne pozitív adóslista, lehetne hatékonyabban fellépni a cégek becsődöltetéséből, eltüntetéséből élő „vállalkozókkal” szemben, így csökkentve a bankok kockázatát, hogy ne az amúgy korrekten fizetni próbáló ügyfeleken tudják/akarják pótolni a máshol keletkezett veszteségüket. De komolyabb szabályozás kéne, amely jobban védi mindkét felet. Ehhez kell tudás és tehetség, nem egy különadó-táblázat összebarkácsolásához, még ha a lobbiérdekeket kőkeményen érvényesíteni is kellett benne.

A nyugdíjrendszert most próbálják államosítani, ami több szempontból is gázos. Kezdjük azzal, hogy óriási looser aki elhiszi, hogy az állam jobban sáfárkodik a pénzével, mint egy versengő magánynyugdíjpénztár. Mivel meggyőzni az ellenkezőjéről bajos lenne bárkit is, marad a cseppet sem burkolt erőszak, a maga alkotmány-, és emberi jog ellenességével. Hiszen évtizedekig fizethettük a nyugdíjjárulékot azért, hogy egyszer nyugdíjunk legyen belőle (vagy sokkal inkább jogosultak legyünk rá), most a kormány visszamenőleges hatállyal eltörölne ezt a jogot. Matolcsy György egy beszédbe sűrítette a jelenlegi rendszer minden hibáját, veszélyét és kiszolgáltatottságát, mellékesen pedig kitűnő reklámot csinált a magánnyugdíjpénztáraknak, amelyek tényleg a mi saját megtakarításainkat kezelik, jól elszámoltatható módon.

Ehhez képest a gazdasági racionalitások szinte lényegtelennek tűnhetnek: a visszatérő majdnem nyugdíjasok nyugdíját fizetheti majd az állam néhány év múlva, miközben a pénzüket már most felhasználják a költségvetés betömködésére (nem hoznak létre belőle számottevő nyugdíjalapot, kapásból elköltik). Micsoda rózsás jövőkép.

Emellett az állam ezzel a lépéssel magával is kiszúr, mert a magánnyugdíjpénztárak voltak a legstabilabb államkötvény vásárlói, így az állam finanszírozása is jóval problémásabb lehet a jövőben.

A nők kedvezményes nyugdíj ötlete szintén egy pofon azok számára, akik szerint a pazarló, elmaradott rendszert szigorítani, felülvizsgálni kellene, és nem új kedvezményekről ötletelni.

Az egészségügyi rendszer átalakításáról semmit sem lehet tudni, idén csak a kórházak veszteségét csökkenti az állam, a közigazgatási reform nyomokban sem létezik.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne 2012 a gazdasági diadalmenet első éve, de kezd eluralkodni rajtam a szkepticizmus. A beígért csoda közelről üres trükkhalmaznak tűnik, de önjelölt varázslóink saját ügyetlenségük helyett, a közönséget és a kritikusaikat okolják a kudarcért. A tendenciák sokkal inkább arra mutatnak, hogy az állam összelopkod magának annyi pénzt, hogy képes legyen folytatni a korábbi alacsony színvonalú és pazarló működését, mint sem belemenjen valódi változásokkal járó reformok nehéz és hálátlan előkészítésébe. Ha pedig ez így lesz, akkor ha nem is feltétlenül 2012-ben, de biztosan beledöglünk, és sokan még az utolsó pillanatban sem fogják érteni mi is történt.

A történet ismert, hetek óta benne tocsogunk, néha már nyakig: a főszereplő a kormány, az ügy az Alkotmánybíróság lenyomása. Áttételesen számos törvény, és sok száz milliárd forint a tét.

Ha lett volna valamire való támogatottságú ellenzéki párt, már túl lennénk egy több százezres tüntetésen az AB védelmére. Emberemlékezet óta nem volt ennyire megosztott és bizonytalan a kormányoldal, és a támogatói. A máskor véres költségvetési időszak tizedannyi fejfájást nem okozott a kormányzatnak, mint néhány macho mondat az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálásáról, akkor is, ha piros hó esik.

Abszurd helyzet, különösen, hogy mindezt a Fidesz szorgoskodta össze magának.

Tudjuk, hogy a kormánynak kell a nyugdíjpénztárak, meg a multik pénze, mint egy falat kenyér. Ha ez a két pillér kiesik, akkora lyuk tátong majd a költségvetésen, ami még Brüsszelből is eltéveszthetetlen lesz. Emiatt érthető, hogy minden eszközt bedobnak, hogy ne legyen gond, és végletekig kihasználják a kétharmados többség adta előnyöket a Parlamentben.

Lehet egyetérteni vagy utálni a módszert, a különadókat, meg a nyugdíjalapok lenyúlását, de tény, hogy a megvalósítás számos kívánnivalót hagyott maga után: hogy ne mondjam, alkotmányellenesre sikeredett, és mellesleg szakmailag is gagyira sikerült. Gagyira, különben a kormány nem alkudozna apróságokon (mert a végkielégítések adóztatása csupán csepp a tengerben) az amúgy semmibe vett, egyébként is jelentéktelen szakszervezetekkel. Ezek a jogszabályok nem igényeltek szakmai előkészítést, és nem is bonyolultak, és még így sem sikerültek. Elég aggasztó bevezetés, hiszen – ha hihetünk Orbán Viktornak – itt nagy változások lesznek minden fronton. Mi lesz azokkal a törvények és rendeletek szövegével, amelyeknek minden sorától ezrek, talán milliók boldogulása, egészsége, jövője fog függeni?

Nem kevésbé fontos kérdés azonban, hogyan lehet, hogy még mindig erről beszélünk, cikkeket, és blogokat olvasunk a témában? Persze nincs új taxisblokád, és nem láncolják magukat emberek kordonokhoz sem, de a közbeszédben és a közérdeklődésben erősen szerepel a téma. Ha valakinek, hát a kormánynak és a Fidesznek az lenne az érdeke, hogy el legyen temetve ez a baki, és lássuk be, abszolút médiafölénnyel és kétharmados parlamenti többséggel rendelkeznek hozzá. Ha akarnák, simán lehetne Magyarországból királyság, vagy alanyi jogon járhatna mindenkinek a Pöttyös Rudi//Fekete Pákó CD; vagy valami ígérgetéssel kilóra megvehetnék az embereket. És mégsem megy. Valahogy mindig hozzá tudnak tenni pár érdekes hírmorzsát a témához. Pedig korábban joggal hihettünk, ha mást nem, legalább kommunikáni tudnak.

Így múlik el a világ dicsősége?

A szocialistákat még a szimpatizánsaik sem a kommunikációjuk miatt szeretik: mondanak valami blődliséget, aztán megveregetik a vállukat, mint Tompikának. Jól van fiam, buta vagy meg tehetségtelen, de legalább akarsz... Az ATV-n megfáradt arcú férfiak motyognak olyasmikről, hogy lehetett volna jobban is kommunikálni, de legalább igaz, meg szakmailag rendben van. És különben is O.V. De főleg akkor kerülnek elő, ha egymást csesztetik, a többi párt meg nem is látszik.

De a Fideszről valami miatt az az általános kép, hogy ők tényleg értenek hozzá. Igaz hogy a 2006-os kampány bukta volt, de akkor is. Aztán jött a nyár, és dőlt a forint az államcsődös szlogen miatt, de az talán menthető azzal, hogy van hosszú távú belpolitikai hozadéka. Az emberek egy életre megtanulták, hogy az MSZP miatt még sokat fognak szívni, talán még a következő választásra is marad belőle egy kis muníció.

Jönnek persze a hírek, hogy elszámították magukat, meg improvizáltak, de ez legfeljebb a probléma kirobbanására magyarázat (bár nem túl hízelgő), de a több hetes nyűglődésre nem. Felmerül a kérdés, vajon érdekében állhat valakinek életben tartani a z ügyet minden terhével egyetemben. Lehet erőfitogtatás, mint amikor a filmekben az ifjú szuperhős próbálgatja az erejét és mellékesen megruház néhány nála látszólag keményebb fickót, de ennek a politikában kevés értelme van. Novemberben nem csökken a népszerűség, és? Az ilyen ügyeknek van egy tűréshatára az emberekben, sokáig nem tűnik különösen fontosnak, aztán hirtelen elkezdenek nagyon méltatlankodni. Hopp, a határozottságból diktatúra lesz, a Fidesz megint nem tudja majd lemosni magáról a megfélemlítés auráját, ami egyenes út a vereséghez.

Ha jövőre gazdasági megszorításokat terveznek, vagy a kívánatos államigazgatási, egészségügyi reformot el akarják kezdeni, ez a balhé nem segít a modellezésben, nem ad semmi támpontot a népszerűségcsökkenéshez, teljesen más kategória a kettő. Ugyanez a helyzet a lassanként előszivárgó Fideszes mutyik esetében. Mondhatnánk persze egyszerűen, hogy rosszul kezelik az ügyet és kész, de egyszerűen rosszul kezelve az ügyet is tengernyi lehetőség kínálkozott volna már a megnyugtató lezárásra.

Az egyetlen logikus magyarázat számomra, hogy most, amikor már nincs több elfoglalható pozíció, elkezdődött (vagy eldurvult) a belső harc a konzervatív pártszövetségében. Mert ez az ügy nyilván ártott a kormány megítélésének is, de két ember – Lázár János frakcióvezető, és Orbán Viktor – soha nem fogja tudni lemosni magáról az AB  meghúrcolásának bélyegét. És teljesen biztos vagyok benne, hogy ennek a Fideszen belül is nem kevesen örülnek.

Egy hosszú unalmas időszak – a kiszámítható eredményű kampány, és parlamenti és az önkormányzati választások között eltelt hónapok fideszes időhúzása – után az elmúlt hetekben ugyancsak felpezsdült a közélet.

A leginkább felkapott téma a Fidesz-MPSZ kontra Alkotmánybíróság konfliktus, de ez pont nem olyasmi amiről hosszú szakmai elemzéseket lenne érdemes írni. Szerintem elég annyi, hogy régóta nem láttunk ennyire demagóg, autokratikus megnyilvánulást kormányok részéről; és talán sokan egyetértenek velem, hogy ha a másik három impotens ellenzéki párttól nem is kell félnie a kormánytöbbségnek, az ilyesfajta kijelentésekkel, 2002-höz hasonlóan, újra megverhetik magukat.

Sokat hallhatunk még a nyugdíjpénztárak tagdíj-elvonásáról, és az ösztönzésről a visszalépésre az állami nyugdíj rendszerbe, de ez a sarcoláson túl még csupán egy lufi, semmi más nem tudható róla, így akkor érdemes majd beszélni róla, ha több információ szivárog ki a tervekről.

Sokkal fontosabb a már nyáron bejelentett bankadó után a kereskedelmi és távközlési vállalatokra kivetett különadó kérdése. Nem csak azért mert az adózás rendszerét esetükben nagyon gyorsan kidolgozták, így már lehet látni, hogyan és mennyit kell az érintetteknek fizetniük, hanem mert kb. tízmillió ember élete nagyban függ attól, hogy az ország romokban lévő gazdasága belátható időn belül rendbe jön-e, vagy mehetünk mindannyian a levesbe.

Először is nyilvánvaló, hogy a kormány nem azért vetett ki különadót a bankokra, mert igazságtalannak érezte az általuk produkált „extraprofitot”. Az igazságosság nem motiválja a politikusokat, bár beszélni sokat tudnak róla. Egyértelmű, azért született meg ez az átmeneti adónem, mert a kormánynak gyorsan, sok pénze volt szüksége. Tudható, hogy az EU nem engedte elszaladni a költségvetést (8 százalék körüli GDP arányos hiányról beszéltek szemben a mostani 3,8-as célkitűzéssel), a kormány pedig nem akarta feladni az adócsökkentéses terveit, és jól láthatóan húzza a látványos megszorításokat, reformokat, ezért valahogy fel kellett tölteni a lyukat a költségvetésben. Ha pedig a bankokat meg lehet adóztatni, miért ne lehetne a többi multit is?

Számos elemző rámutatott, hogy az összes remélt bevétel jóval meghaladja azt az összeget, amelyre szüksége lenne a kormánynak az egyensúlyhoz. A kormány meg úgy gondolja, jelen pillanatban jobb helyen van náluk náluk a pénz, mint bárki másnál, ezért aligha lesznek visszafogottak, ha már elkezdték. Az elemzők azzal sem lehetnek tisztában, hogy hány száz milliárdnyi kötelezettséget, hiányt, behajthatatlan kölcsönt, hány feltőkésítésre váró állami vállalatot hagyott hátra a Bajnai kormány. Az Orbán-kormány mostanra tudja, és gondolom az a legszebb az egészben, hogy nem mondhatják el, mekkora a valódi baj (Varga Mihály csontvázai szerintem csak a jéghegy csúcsa), mert hülyén nézne ki, ha fél év alatt harmadszor is bedöntenék a forintot.

Így maradnak az extraadók, amelyek ha törik, ha szakad be kell hajtani. Kezdjük a bankokkal! Egy politikus számára mindig hoz egy-két százalékpontnyi népszerűséget, ha belerúg a bankokba, mert ott aztán végképp kizsákmányoló tőkések élnek. Ezzel speciel nem értek teljesen egyet: a bankok pont annyira fosztják ki a lakosságot, amennyire a korábbi kormányok alkalmatlansága (vagy akarata) azt megengedi nekik, a banki ügyfelek annyira védtelenek, amennyire az állam kiszolgáltatja őket az erősebb szerződő félnek. Az már csak hab a tortán, hogy a legtöbb hazánk fia még a THM-et se érti, és akkor még nem beszéltünk a bonyolultabb banki szerződésekről. De azért kétségkívül van abban némi igazság, hogy ha már a Bajnai-kormány százmilliárdokkal tőkésítette fel az OTP-t, hogy hitelezni tudjon, de nem nagyon akar, akkor valamennyit igazán visszavehetnek Csányi úrtól. A többitől meg mert van honnét elvenni. Magyarországon a banki szolgáltatások névtől függetlenül nem túl jók, viszont drágák: ennek bizonyítására nem kell Amerikába menni, aki teheti, már úgyis a sógoroknál próbál hitelt felvenni, bár ez hivatalosan tilos.

A kereskedelmi láncok megadóztatása egy másik tészta, én személy szerint támogatom. Tudva levő, hogy egy multi, amely kedvére dugdossa a profitját országok között, mennyire könnyű adóztatni: az APEH-nek mintha szimultán itt a piros hol a pirosat kéne játszania tíz asztalon. Nem is nagyon foglalkoznak velük (még az USA-nak sem megy, szerintetek nekünk mennyi az esélyünk?). Ezért a forgalom alapú számítás logikus, még ha nem is elegáns megoldás. A sávos elrendezés persze igazságtalan, és a jövőben sok visszaélésre ad lehetőséget, a legtöbbet már szorgos jogászok, adótanácsadók megsúgták az érintett cégeknek. De jó, hogy a kisebbeknek kedvez, és a jelenlegi rendszer is nagyon messze van a jótól és az igazságostól. Jövőre meg kitalálnak valami mást a PM-nél, hogy költségvetés ne sérüljön.

Amúgy nem vagyok multi-ellenes, de van némi különbség mondjuk az Audi, és a TESCO/CORA/AUCHAN/stb. magyarországi tevékenysége között. Persze lehet dobálózni a számokkal fejlesztésekről vagy azok elmaradásáról, meg alkalmazottak egzisztenciájáról, de a nemzetközi kereskedelmi láncok tevékenysége, meggyőződésem szerint alapvetően negatív hatású a nemzetgazdaságra. Ebbe persze beleértem a külföldi termékekkel ellehetetlenített termelőket, a megsarcolt beszállítókat, a megszűnő kisboltokat is, és készséggel elismerem, hogy alakulhatott volna másképpen is, ha valamelyik kormány veszi a fáradtságot és értelmetlen pénzosztás, meg üres szólamok helyett EU konform módon támogatja a magyar cégeket. Sőt, továbbmegyek, jó eséllyel elég lehetett volna ha csak azonos versenyfeltételeket teremtet. De úgy tűnik sok döntéshozó számára húsz év alatt sem esett le, hogy van multi ami termel, fejleszt, vagy szolgáltat nálunk, és van ami fő tevékenységként profitot termel majd kiviszi az országból. Hú, elég ijesztően antikaptialistán hangzik amit írtam, remélem Ti is érzitek a különbséget.

A harmadik megsarcolt csoport a távközlési szolgáltatóké. Nos, ami azt illeti számos távközlési céggel folytattam maratoni hosszúságú levelezéseket, és sokszor nem szerettem őket, de az elmúlt évben elég nagy fejlődés volt tapasztalható ezen a területen. Persze ezerrel megy előre a világ, jönnek be az új technikák, nagy a verseny, de valahogy a szabályozó is jobban működik ebben a szegmensben. Amikor egyre elterjedtebb, gyorsabb és olcsóbb Internetet, olcsóbb perc és roamingdíjakat akarunk, és tényleg elég nagy az elmaradásunk Nyugat-Európához képest, nem biztos, hogy ez a helyes megoldás. Aligha véletlen, hogy ez az a terület, ahonnét a legkevesebb pénzt lehetett kisajtolni.

De hangsúlyozom, igazán jó, és főleg igazságos megoldás nincs, és nem nem is fontos hogy legyen, mert a kormánynak kell a pénz. Sok pénz, majdnem mindegy hogy honnét: csak mi, emberek ne vegyük észre, hogy a zsebünkben turkálnak, ez a lényeg. Egy része úgyis tőlünk, lakosságtól lesz beszedve így is, de jó eséllyel nem az egész, már ez is üdítő változás lesz a korábbiakhoz képest.

Most, hogy már muszáj kormányozni, egy-két hónap alatt kiderül, az összeharácsolt pénz arra kellett, hogy lélegzethez jussunk, vagy hogy még egy ideig minden mehessen a régiben. A kormány eddig macsó verőlegényt játszott: maximális keménység, leheletnyi ész. De ami tegnap elég volt, ma épp elég, és holnap ár édeskevés.