Orbán Viktor évet értékelt, mint már annyiszor. Ő a miniszterelnök, kétharmados kormánytöbbség van mögötte, ő tette intézménnyé a miniszterelnöki évértékelőt (akár ellenzékből is), mégis ez a mostani valahogy nem sikerült. Lement, de valahogy nem ütött.
Orbán beszédeiben az a jó – vagy a rossz és az idegesítő, szimpátia kérdése – hogy olyan tökéletesen keveri a valóságot és eszmét, a kézzel fogható ígéreteket a vágyakkal és célokkal, hogy szinte lehetetlen fogást találni rajta. Az ember önkéntelenül is lelkesedni kezd, még ha ha nem is Fidesz vagy Orbán szimpatizáns, és a beszéd, hipp-hopp etalonná, önálló entitássá válik, egy évig, vagy még tovább a politika meghatározó eleme lesz.
Ezúttal viszont hiába volt a gondos szerkesztés, hiába a kétségtelen karizma a beszéd valahogy elsikkadt. Mintha egy BL döntő, vagy VV kiszavazó show szünetében darálta volna le a miniszterelnök. Sem magával ragadni, sem megfogni nem tudott.
Tegyük hozzá, egy ennyire híg leves esetében ez nem csoda: mintha ott lett volna az évértékelési kötelezettség, de ezúttal semmi nem volt a kamrában hozzá, vasárnap meg zárva tartanak az üzletek, hát dobjunk össze valami... valami izét. Orbán úgy lelkesített, hogy számolatlanul sorolta a rossz híreket, a végére meg odatette, hajrá!. A kilábalás – hála a mi Ózunknak, Matolcsy Györgynek – már idén elkezdődik persze, de csak 2014-ben lesz érezhető javulás, eurónk 2020-ban lehet: ami azt illeti nem különösebben ambiciózus célok. Még akkor sem, ha a szocialisták egy ultramély szakadék legaljára kormányozták az országot, és az EU, meg az IMF nem segít nekünk (ezen állítások százalékos igazságtartalmát mindenki ítélje meg saját maga, politikai hovatartozása és tájékozottsága alapján). Emellett most az inaktívakat, a szociális juttatásokat jogtalanul igénybe vevőket nem szeretjük, a miniszterelnök alaposan megágyazott az ellenségképnek. Ennyi volt a beszéd.
De hogy álljon ehhez az egészhez a nép egyszerű gyermeke, hogyan tudunk azonosulni a grandiózus tervvel, hinni benne? Sajnos nem kaptunk sok mankót hozzá.
Megvetni kell a csalókat, utálni, netán megkeresni és feljelenteni? Nem mindegy. Vagy ott az IMF: nyilvánvalóan nem szeretjük őket. De most vonuljunk egységes nemzetként a székházuk elé transzparansekkel, vagy csak szimplán nézzük le és ignoráljuk őket. Ott van a magánnyugdíj-pénztárok (nyugdíjmentő csomag) ügye. Örüljünk neki, hogy a kormány megvéd minket a gonosz multiktól, akik kirabolnak minket? Vagy haragudjunk valakire, mert nem adtak választási lehetőséget a kormánynak, és kénytelen volt meglépni, amire sem mi sem ő nem vágyott? És ki a főgonosz? Az IMF, az EU, a szocialisták, vagy egy szarvas és patás úriember? Vagy együtt, bűnszervezetben? Orbán ezekre az égető kérdésekre nem ad választ nekünk, így a lelkesedés lángja hamar lelohad.
Végezetül pedig a kérdés, amely ott bujkál az agyunk hátsó zugában: mitől lesz nekünk jobb 2014-ben? Mert kilábalunk a válságból, ahová a szocialisták lökték az országot, rendben. De konkrétan mitől? Attól, hogy az inaktívak dolgozni fognak, és nem lopják az állam pénzét? Hogy elszámoltatják az előző kormányok visszaéléseit? A Széchenyi tervtől? A szupertitkos, most készülő reformoktól? Hogy a homeopátiás készítményeket ezentúl nem lehet gyógyszerként forgalmazni? Harry Potter új varázspálcájától?
A válasz, hogy mert a Fidesz kormányoz és mert Orbán Viktor a miniszterelnök. Ám ez az érv önmagában, pőrén azok számára sem feltétlenül elegendő, akik Fox Moulder után szabadon ültek le meghallgatni a beszédet, úgy mint „hinni akarok”.
