Van abban valami balos pikantéria, hogy Gyurcsány Ferenc és Puch László küzd egymással a Szocialista Párt vezetéséért (Mesterházy legfeljebb a kirakatba való). Egyikük az új magyar demokrácia legrosszabb miniszterelnöke, akik folyamatosan partiban van a legellenszenvesebb politikus megtisztelő titulusáért, a másik a párt szürke eminenciása, akit soha, semmilyen választáson nem mérettette meg magát a pártján kívül. Most mégis kettőjükről szól a történet: a pénz nagy úr, ebben verhetetlenek. A tét elvben a párt megújításának levezénylése, bár én gyanítom, hogy sokkal inkább, a megmaradt koncon való marakodásról van szó – hiszen oly sok a fóka, és oly kevés a hal.
Utólag is gratulálok annak a félkegyelműnek, aki ilyenné alakította az MSZP pártstruktúrát, mintegy belekódolva a kudarcot. Platformok, városok, megyék és párttisztségek átláthatatlan és szétszakíthatatlan pókhálója bénít meg minden törekvést. Ahol a középszer komoly hendikep az alkalmatlanság pedig nyilvánvaló előny, ahol még véletlenül sem az országos népszerűség vagy a teljesítmény, hanem a párton belüli belterjes kamarillapolitika eredménye a mérvadó, aligha van esély a hosszú távú sikerre.
Ennek ellenére 1994 és 98 között az MSZP képes volt kormányozni – nem jól, de nem is katasztrofálisan – anélkül hogy látványosan hülyét csinált volna magából. Példátlan politikusi teljesítmény kellett hozzá, minden tisztelet Horn Gyulának érte. Utána elvesztették az elveszthetetlent, utóbb megnyerték a megnyerhetetlent kétszer is, mintegy véletlenül, önhibán kívül. Mint amikor felemeljük a kezünket, és azt mondjuk bocs, nem tehetek róla. Közben pedig elhasználtak három miniszterelnököt. De mindez csupán a tünet, a valódi problémák jóval összetettebbek, jóval régebbiek, és most hirtelen elemi erővel törnek elő. Ha üveggömbbe pillantok, egy levágott fejű kakast látok, ami ott rohangál az udvaron. Kevés az esély a túlélésre, bár a politikában gyakrabban történnek csodák mint egy fantasyben.
Tehát megújulás. Kemény dió. Kezdjük azzal, hogy nem csak a levezető személyek, de a megújulás módja is elég problémás. Az elmúlt nyolc évben az MSZP egyaránt elhasználta a szociáldemokrata és a harmadik utas, új baloldali ideológiát, nem is beszélve annak eszköztáráról. Raktáron más nem nagyon akad. További markáns probléma, hogy az országot sújtó legnagyobb gondokra, mint az alacsony foglalkoztatás, a vállalkozások életképtelensége, valamint a szociális juttatások túlzó, pazarló, és igazságtalan rendszere jellemzően nem a baloldali ideológia nyújt megoldást.
Ennél is komolyabb akadályozó tényező azonban a pártelit. Egyfelől nehéz komolyan venni bármilyen megújulást, ha a vesztes brancs, ha csak háttérben is de ott marad, türelmesen várva, mikor hibázik a győztes, mikor változnak a párton belüli erőviszonyok, hogy hirtelen visszatérhessen. A szocialista párt tele van medvékkel: éveket, évtizedeket képesek téli álomban tölteni, hogy amint kitavaszodik nekik, mérhetetlen étvággyal előugorhassanak a barlangjukból. De tegyük őszintén szívünkre a kezünket, vajon elhisszük-e Kovács Lászlóról, Szekeres Imréről, Baja Ferencről, vagy akár Gyurcsány Ferencről (nevek szabadon behelyettesíthetőek), hogy majd ő teremti meg a korrupciómentes, az emberek igényeire érzékeny, és mindamellett hozzáértő szocialista pártot? Nem igazán.
Ha még egy-két szinttel lejjebb megyünk, a helyzet ott sem változik. Akárhová megyek, mindenhol hallok durva, lesajnáló megjegyzéseket helyi szocialista politikusokról, sokszor egykori baloldali szavazók szájából. Javarészt alkalmatlan, korrupt, egymásra kacsintó és közben intrikáló, bátortalan és cselekvőképtelen embereket írnak le. Persze nem, vagy nem sokkal rosszabbak a fideszes kollégáknál, de a politika nem is a jófiúk játéka. Viszont az imázsuk összehasonlíthatatlanul rosszabb: a jobboldali politikusok úgy tűnik ügyesebben, vagy legalábbis körültekintően élnek vissza a hatalmukkal, esetleg csak jobb a sajtósuk.
Így vagy úgy, először itt kellene elkezdeni a megújulást: az MSZP-be már alacsony szinteken is új arcok kellenének. Kevésbé leharcoltak, olyanok, akiknek a politizálás és a meggazdagodás mellett jut egy kevés idejük választóik problémáira és a szakmai munkára is. És bár megkockáztatom gyorsan beleszoknának, hogyan mennek a dolgok a pártban, legalább nem legyintene az ember bosszúsan, ha a nevüket hallja.
Létezik egy ember, aki még nem írta le magát teljesen: egy Bajnai-Oszkó tandemet, azt gondolom sok baloldali szívesen fogadna, talán még bizonytalanokat is maguk mellé tudnának állítani. Nem szentek ők sem, sőt, és bőven van javítani bizonyítványukon, de még nem csináltak bohócot magukból, nem járatták le látványosan magukat, és a szakmai kompetenciájuk is megvan. A baloldali szavazók tragédiája, hogy amint kimondaná valaki hivatalosan, Bajnai Gordon az MSZP miniszterelnök-jelöltje, egyből eltűnne ez a kedvező imázs, és mindenki azt az éhes tömeget látná, aki az ő hátán akar visszajutni a hatalomba, mind közelebb a húsosfazékhoz.
Mert ez az ami számít, nem igaz?
