Szász Károly még karácsony előtt azt nyilatkozta a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások államosítása védelmében, hogy a rendszer nem elég szolidáris, a tehetőseknek bizony több áldozatot kellene hozni a köz érdekében. Szép gondolat, bár nyilvánvalóan totális szereptévesztés egy PSZÁF elnök részéről, nem is szólva arról, hogy a magyar valósággal köszönő viszonyban sincs.

Erről akartam volna blogolni, hogy minden munkavállaló szolidáris, mert még az új adórendszerben is keresetének felét (munkáltatói járulékkal) szépen leadózza, befizeti járuléknak. Ami persze szép dolog, és mellesleg kötelességünk, de azért egyáltalán nem mindegy hogy az állam hogy sáfárkodik vele: kire és mire költi. Nem mindegy például hogy a befizetéseinket egy öregségi nyugdíjas kapja, aki mellesleg végigdolgozta az életét, vagy egy ál rokkant nyugdíjas. Szívesen támogatom a gyermekes családokat, ha nem üzletszerűen vállalnak átlagosan 6-10 gyereket, hogy megéljenek belőlük; és persze még lehetne még hosszasan sorolni a fenntartásaimat a jelenlegi rendszerrel.

Aztán látom, hogy miniszterelnökünk a Wall Street Journalnak adott nyilatkozatában komoly átalakításokról beszél, több, egyértelműen kiadáscsökkentő, rendrakó elképzelést fogalmaz meg.

Sajnos a miniszterelnök által felvázolt célok legfeljebb érintőleges kapcsolatban vannak Matolcsy György korábbi bejelentéseivel a februári csodáról, a megtakarítási Kánaánról. Az is vidám dolog, hogy míg miniszterelnökünk külföldön kiadáscsökkentésről beszél, addig a gazdasági miniszterek itthon ízes magyar prezentációt tartanak a gazdaságfejlesztésről, a gazdaságba öntendő százmilliárdokról. Az már végképp abszurd kategória, hogy lényegében csak átpántlikázásról van szó, hiszen uniós pénzből nagyjából az előző kormányok által megálmodott fejlesztéseket fogják megcsinálni, csak Új Széchenyi Terv lesz a neve, és ettől mindenki jobban fogja érezni magát, és persze felpörög a gazdaság. De ha már nem lesz érdemi fejlesztés, lássuk, lesz-e kiadáscsökkentés!

Az eredeti cikk többszöri áttanulmányozása után sem tudtam rájönni, vajon Orbán pontosan milyen időtávban, mekkora megtakarítást és általában mit remél az átalakításoktól, attól eltekintve hogy úgy jobb lesz. Ha összejön, persze jobb lesz. De élek a gyanúperrel, hogy sokkal inkább PR fogásról, a piacok megnyugtatásának szándékáról, és némi buksi simire való törekvésről van szó, mintsem átgondolt és kidolgozott programról. Ne legyen igazam.

Nézzük a célokat., némileg keverve Orbán és Matolcsy kijelentéseit, hiszen túl sok koherencia eddig sem volt a rendszerben.

Gyógyszerkassza szűkítése, támogatás mértékének csökkentése, hatóanyagok és legolcsóbb gyógyszerek preferálása: vagyis hogy a támogatás velük arányos, a drágább, hasonló gyógyszerekért sem fizet többet a biztosító.

Matolcsy 100 milliárdos megtakarítási lehetőséget hasalt erre a tételre, amely a teljes kb. 350 milliárdos kerethez képest valószínűleg katasztrófa lenne minden a betegek, mind pedig a gyógyszer kereskedők számára. A magyar gyógyszergyárak számára már kevésbé, mert ők főleg generikus termékeket állítanak elő, talán még jól is járnának a váltással. Persze lehet, hogy Matolcsy beleértette a kórházak gyógyszerkeretét, akkor nekik is rossz lesz.

A legnagyobb probléma, hogy már évek óta vannak hasonló törekvések, korlátozott eredményekkel. A vérnyomásgyógyszer nem zsemle, hogy minden további nélkül kiflit vegyünk be helyette, és az is problémás, ha néhány havonta át kell állni egy hasonló (de nyilvánvalóan más mellékhatásokat produkáló) másik szerre, ha az néhány forinttal olcsóbb lett. Az is kérdés, hogyan akarják átszabályozni a helyenként egészen intim orvos-gyógyszergyár kapcsolatot. Én ezt a terüeltet egy éveken át tartó árnyékboxhoz tudnám hasonlítani, ahol a kormányzati szándék önmagában kevés, hozzáadott érték is kell bőségesen a sikerhez.

Abban nyilván mindenki egyetért, hogy a tömegközlekedés drágán és pazarlóan működik, és a MÁV meg a BKV biztosan megérett egy alapos átszervezésre. A probléma, hogy ezek a vállalatok jelenleg is százmilliós nagyságrendben nyelik a közpénzt, nem is szólva roppant adósságaikról, így itt rövid távú megtakarításokat elérni lehetetlen, jó a ciklus végére látszik majd valami, ha most úgy huszárosan nekik esnek. Azt már csak félve írom le, mert annyi hely olvasható, hogy járatok megszüntetésével nem igazán lehet spórolni egyrészt a fix költségek magas aránya, másrészt az elforduló utasok miatt.

A munkanélküliek támogatásból elvben bármennyi lefaragható, e tekintetben az államnak nincsenek fix kötelezettségei. Azonban a válság és a gazdaság szerkezete miatt munkanélküli van bőven (és a rokkant nyugdíjak felülvizsgálata miatt előreláthatóan még több lesz), a középfokú szakoktatásunk pedig siralmas, mind a segélyre, mind az átképzésre bőven van igény. Ezért ezen a területen valaki majd a távolba néz, és kitalál egy összeget, amennyivel kevesebbet fordítanak a területre. A közmunkaprogramok akkor jók, ha jól csinálják őket egyébként totál értelmetlenek is lehetnek; a kedvezményes nyugdíjak felülvizsgálata pedig népszerű és jó intézkedés, de ebből megint csak nem ez a kormány fog anyagilag profitálni.

A hab a tortán, a jolly-joker egyértelműen a rokkant nyugdíjak felülvizsgálata. Matolcsy itt 200 milliárdot látott, a pontos összeg abszolút szubjektív. Abban megegyezhetünk, hogy  minimum 3-400.000 kedvezményezett csak papíron rokkant, és vannak még szép számmal, akik kétségkívül nem képesek bányában dolgozni, de irodában simán, ennek ellenére kapják a nyugdíjukat. Azok aránya, akik tényleg munkaképtelenek viszonylag alacsony, és itt tenném hozzá, megfelelő támogatással vakok vagy szellemi fogyatékosok is képesek dolgozni, sőt ajánlott is nekik a foglalkoztatás. Abban is konszenzus van, hogy a különböző célú nyugdíjak nem egy kalapból finanszírozása már önmagában is jó ötlet.

A probléma sokkal inkább az, hogy ekkora embertömeg felülvizsgálata hosszú évekig tart, még ha sikerül valóban hatékony szabályokat és szankciókat jogszabályba foglalni. Például megítélésem szerint addig amíg az orvos nem lesz büntethető, ha az általa kiadott igazolás nem valós, vagy nem ellenőrizhetőek az egyes betegek betegútjai, legfeljebb szépségtapaszokat ragaszthatunk a rendszerre.

A fentiekből következik, hogy jelenleg sokkal inkább a szándék értékelendő, mint a remény a kézzel fogható eredményekre.

Félre értés ne essék, nem vagyok türelmetlen, és extrém elvárásokat sem akarok támasztani a kormány felé. Nem várom el tőlük, hogy fél év alatt véghezvigyék, amihez előttük húsz év (köztük 4 Fidesz kormányzással) kevés volt. Sőt, kijelentem, ha csak ezeket a TELJES CIKLUS alatt összehozzák JÓL akkor már kijár egy kisebb szobor OV-nak. De korában azért szerettem volna, ha legalább beszélnek a témáról, foglalkoznak vele. Társadalmi párbeszéd, hatásvizsgálatok, vagy legalább felhívják valamelyik jövendőmondót az Aszto-showból. Ennek hiányában csak reménykedem, hogy nem egy újabb hirtelen felindulásból elkövetett reformcsomagot kapunk, a felsorolt intézkedések (és esetleges társaik) nem Matolcsy és Fellegi miniszterek előszobájában, vagy a nyugati Mekiben születnek meg a parlamenti zárószavazás előtti hétvégén. Mert ez a huszáros „megcsináljuk ha beledöglünk/döglötök is” virtus a korábbi, erőből átnyomott törvények esetében sem működött. A felsorolt intézkedések bármelyike pedig komplexebb, bonyolultabb náluk, sokkalta több lehetőséget ad rossz döntések meghozatalára.

Addig meg lehet találgatni, hogy kinek a szájából szólt az igazság, és mit akart a bejelentésekkel a kormány: a 2013-as költségvetést akarják egyenesbe hozni (mert azt is kéne, addigra elfogy a nyugdíjpénz) vagy el akarják kezdeni a nagy szerkezeti reformokat (és persze mellesleg pörgetni a gazdaságot).

A három az egyben csak kávéban működik.